Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Kmeczkó Mihály: Köztes hazában (regényszínpadi jelenetek)
Kmeczkő Mihály dombról lefelé. Körülöttük apró dallamok röpködnek-csivitelnek. A fű tiszteletteljesen meghajlik előttük, a lepkék színkavalkádja kettős sorfallá tömörül. („Újra szabad vagyok. El innen! El! Akárhová! Csak el!”) A tömör illatfal megnyílik, mint a leány combja, ha huncutkodik véle a pajkos legény. Egyre szélesebb folyosó keletkezik az illatfalban. Ezen a folyosón jön végig, le a dombról, a folyó felé az egymásba gabalyodott két fa. („Asszonyom, használhatnám a telefont?” „Tessék csak, alpolgármesterné asszony!”) A két szerelmes fa most megáll. Megfordul. Visszanéz a dombra. Látja, hogy azon a helyen, ahonnan elindult, két forrás fakad, és bugyog, ömlik lefelé a színes víz, parttalanul. („Sajnálom, alpolgármesterné asszony, külföldi telefonszámokat nem tárolok.”) A két fa letérdel, arccal a dombnak. Megvárják, míg térdükhöz ér a páva színeiben pompázó víz. Megmossák benne arcukat, majd az újabb hullámban érkező cseppeket szájukba veszik, és egymás szájából kortyolva cseppenként lenyelik. Egész a gyökerükig árad, minden porcikájukat átjárja a boldogító öröm. (Mitől tüzel ennyire a járda? Mért van itt ennyi ember?) A két fa most feláll. Megfordul és egymást ölelve, egymásba kapaszkodva elindul a folyó felé. Kétoldalt színek sorfala. Mögöttük két patak, amely immár bennük folyik tovább. („Látom, kiskegyedet vonzza a távolság, a messzeség... Ó, de ritka pillanat, ha az ember rokon lélekre talál!”) Az illatfal egyre tágult és a mindinkább szétnyíló folyosó magába fogadta a folyó felé igyekvőket. („Vissza! Minél messzebbre — vissza!”) A folyó is elindult az egymásba fonódott két szerelmes fa felé, de minél inkább közeledett, annál inkább távolodott. („Mit keres itt ez a sok ember! Túlnépesedett a Föld? Úgy érzem magam mint a szalonna, ha nyársra húzzák és a tűz fölé tartják.”) A folyó most gondolt egyet, felágaskodott, fölnyerített, hogy szinte belerezegtek az illat falai, aztán visszazuhant a medrébe, egy pillanatra úgy tűnt, mintha elvesztette volna az eszméletét vagy a tájékozódási képességét: először megdermedt, majd örvényleni kezdett önmaga körül, aztán mást gondolt és elindult visszafelé. Minél inkább távolodott, annál inkább közeledett. („Jaj, a nyakam! Mért ilyen hosszú? Mindenki ezt nézi! Ne bámuljanak ennyire, mert az őrületbe kergetnek!”) A folyó túlsó partján valaki tüzet rakott. Nincs füstje, csak lángja. Egyetlen hatalmas lángkar integet a folyó túloldaláról. Hívja az egyetlen terebélyes fává gabalyodott szerelmeseket. Integet. Igen hevesen integet. („Neve? Nem arról van szó, hogy ismerem-e vagy sem. Kérem a személyi igazolványát. És megkérem, ne heveskedjen, asszonyom. Ne provokálja a hivatalos közeget.”) A lángkar most kiterebélyesedik. Az öt lángujj átalakul gyönyörű, lobogó lángkoronává. Félvilágnyira nő. Két fa nézi egymást a folyó két oldaláról. Mindkettő nyugtalanul hajladozik, lobog. Át akar kelni. Át akar jutni. Át akar menni. Elindul a másik felé. Minél inkább közeledik, annál inkább távolodik. Akár az egy helyben topogó; ezennel — kellő ünnepélyességgel (és
