Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - MARGÓ - Jubilánsok köszöntése
kívánok Dobos Lászlónak, Duba Gyulának, Fonod Zoltánnak, Szeberényi Zoltánnak és Török Elemérnek. Margó NÉMETH ZOLTÁN: „Az irodalmi élet akkor erős, ha egészséges dialógusviszony jellemzi!” Ritkán adódik olyan alkalom, hogy a szlovákiai magyar irodalmat ünnepeljük, ünnepelhessük. Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy ez a mai alkalom ilyen. Olyan írókat, költőket, irodalomkritikusokat köszönthetünk a mai napon, akiknek életútja különválaszthatatlan mindattól, amit összefoglalóan szlovákiai magyar irodalomnak nevezhetünk. Mert hogy van szlovákiai magyar irodalom, az letagadhatatlan. A hatvanas évektől egészen a nyolcvanas évekig, a strukturalista és posztstrukturalista irányzatok nagy forradalma idején a szöveg mindenhatóságába vetett hit tűnt a legprogresszívebbnek. Az a szöveg, amely az írást abszolutizálta, elválasztva a szépirodalmi műalkotást a szövegen kívüli tényezők érvényességétől. Úgy tűnt, az irodalom egyedüli működési területe a nyelv, amely mint zárt rendszer, távol tartja magától a nyelven túli tartományokat. A nyolcvanas évektől kezdődően azonban több irányból is kétségbevonható ennek az állításnak az érvényessége, egyedüli igazságként való felfogása. Mintha az irodalom gyakorlata az utóbbi időben azt a tapasztalatot erősítené, hogy „a szövegek azáltal vannak, hogy a világban működnek” (Paul de Mán). A szövegek olyan — nyelven túli — tudattartalmak, világok, hatalmi erőviszonyok gyűjtőhelyei, amelyek nagyon is kétségessé teszik, hogy csak mint steril szövegekkel foglalkozzunk velük. Persze nemcsak erre irányulhat a kétely éle. Arra is, hogy vajon hasznos-e nekünk, az olvasóknak, ha úgy foglalkozunk bizonyos szövegekkel, hogy szándékosan nem akarjuk észrevenni a beléjük kódolt hatalmi, pszichikai, kulturális vagy mentális tartományokat. Tény, hogy létezik olyan irodalom, amely nemcsak látensen hordozza magában a szűkebb vagy tágabb szülőföld, a közösségi eszmerendszer vagy a regionalitás kódjait, hanem tudatosan, vállaltan is hangot ad ezeknek a nézőpontoknak. Azt hiszem, Dobos László és Duba Gyula regényei, Török Elemér versei, Szeberényi Zoltán és Fónod Zoltán tanulmányai ezekre a nézőpontokra is megpróbálnak érzékenyen reagálni. Mai napig emlékszem arra a katartikus élményre, amelyet Duba Gyula egyik kisprózája, a Magyarok Prágában olvastán éreztem. Ma már talán pontosabban tudom megadni a választ az első, sokkoló hatásra. Duba szövege azáltal képes megszólítani olvasóját, hogy a hatalom rejtett struktúráit hozza mozgásba, a hatalom szorításának alávetettek nézőpontját emeli be a szövegbe. A szövegen túli tartomány tapasztalata egy történelmétől megfosztott nép tudatában és sorsában érhető tetten. A kisebbségi lét, a marginalitás és a diaszpóralét faggatása olyan narrációban jelenik meg, amelyben a szereplők odavetett mondatai inkább a hiányra és a vágyra utalnak, mint az író által imitált hétköznapi beszélgetésre. A hatás éppen ennek a dialógusnak az eredménye:
