Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - TALLÓZÓ - Rádai Eszter: „A történelem nem példatár” (Beszélgetés Kosáry Domokossal)
Tallózó jelszavakat, akkor az emberek könnyebben lenyelik azt a keserű labdacsot, vagyis a sztálinista koncepciót, amely mindig a belső ellenségre vadászik. Azt gondolták, a szegény ostobák majd magyarosan lenyelik ezt a nacionalista romantikába burkolt ostobaságot. És ennek valóban nagy hatása volt széles körben. A történészek egy része azonban már a hetvenes évektől fokozatosan kritizálta, háttérbe szorította ezt, szóval megindult a történettudomány normalizálódása. És bizonyos fékek kezdtek működni a politikával szemben, már a tényleges politikai rendszerváltozás előtt is. De ettől még a politika politika maradt, s nem adta fel azt a mindenkori ambícióját, hogy céljainak megfelelően használja a történelmet. Persze, azt is tudnunk kell, hogy a tévhitek maguk is történelmi tények, aktív részesei a történelemnek saját korukban. Azok az ostobaságok például, amelyeket a magyar őstörténetről vagy a 16. századról, vagy a 20. századról, tehát elmúlt korszakokról és eseményekről hirdetnek egyesek, azok, kérem, szintén mai történelmi tények, úgy is kell kezelni, mai jelenségekként kell orvosolni őket vagy hadakozni ellenük. De én azt hiszem, a helyzet nem reménytelen. * Szeptember közepén professzor úr nyitotta meg Debrecenben azt a konferenciát, amelyen a huszadik század magyar történelmének vitás kérdéseiről folyt a szó, például a Horthy-rendszer jellegéről. Erről a korszakról mindazok, akik 1990 előtt jártak iskolába, csak mint fasiszta vagy fasisztoid rendszerről tanultak, politikai beszédekben pedig a Horthy- fasizmus megjelölés volt szokásban. Tudom, hogy ön ezt a jellemzést mindig is vitatta... — Igen, ez a sztálinista történelmi koncepció egyik nagy hazugsága volt. Én mindig azt mondtam, hogy ez elfogadhatatlan. Tudniillik az egy konzervatív, avítt, elaggott rendszer volt, de nem sok köze volt a fasizmushoz, lévén parlamentáris rendszer, nagyjából polgári viszonyokkal és erős nemesi hagyományokkal. Persze, eszem ágában sincs azt mondani, hogy a két háború közötti Magyarország demokratikus ország volt, hiszen annak idején mi, akkori fiatalok éppen azon dolgoztunk, hogy demokratikus, civilizált, európai országot csináljunk abból az elmaradott, ócska, rozzant bárkából, amelyről tudtuk, hogy az első nagy teherpróbát sem bírja már ki, mert összeroppan. Szóval, avítt volt és ócska, de nem fasiszta. Teleki Pál tudta, hogy a németek el fogják veszteni a háborút. Amikor 1941. február 9-én, Amerikába indulásom előtt utoljára beszéltem vele, akkor azt mondta, „üzenem nekik — és itt felsorolta a barátait, akiket föl kellett keresnem —, hogy amíg élek, Magyarország nem lép be a háborúba. Mert a hitleri birodalom elbukik, ezek elvesztik a háborút, és akkor utána már semmi sem áll a muszka útjában. Nekünk pedig spórolnunk kell az erőnkkel, nem szabad belépnünk a háborúba.” És — mint tudjuk — ez a miniszterelnök pár hónap múlva öngyilkosságot követett el. Milyen diktatúra az a rendszer, amelyben az a miniszterelnök egyetlen tiltakozási lehetősége, hogy főbe lövi magát? Egy diktatúrában a miniszterelnök nem önmagát, hanem másokat szokott főbe lövetni, ha nem az akarata szerint történnek a dolgok. Vagy nézzük a „fődiktátor” Horthyt, aki az oroszokkal való felemás, furcsa és ellentmondásos
