Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Duba Gyula: A szellemtörténész portrévázlata
Fórum következtében a kisebbségi léthelyzet realitásait is birtokolja, érzi, mert megélte annak sajátosságait — irodalom és valóság kölcsönviszonyát felismerve —, s képes elhelyezni létszemléletében és gondolatrendszerében. Törvényszerűnek mondhatjuk, hogy első jelentős munkái irodalomtörténeti művek. A nyitrai Híd kiadóról és Győry Dezső költészetéről írott monográfiái többek, mint amit általában, szokványosán a műfaj jelent. Érezzük bennük annak a szellemi kíváncsiságnak és történeti intuíciónak a csíráit, mintegy a szellemtörténeti érdeklődés alapozódását, amely később a Mű és érték című esszé- és kritikaválogatásban és annak előszavában nyer konkrét formát. Ebben a kötetben — 1976-ban — elméleti és kritikai irodalmunk 25 évét dokumentálja és összegzi. Olyan szintézisigény nyilvánul meg benne, amely később egyre inkább irodalomtörténeti és kritikai munkásságának a jellemzője lesz. A másik, számomra fontosnak tűnő vonása a jelenségek folyamatosságának felismerése! Annál is inkább, mert ez történeti látásának is alapvető eleme. Az avantgárd esztétika például hajlamos arra, hogy a formateremtés pillanatának élve csak a jelenben gondolkodjon, ne ismerjen elődöket és ne gondoljon utódaira! Bizonyos értelemben ontológiai szemlélet és realista látás kell ahhoz, hogy megbizonyosodjunk róla és átéljük: az irodalom történelmi folyamatosságában él és alkot! Nincs semmi előzmények nélkül, és mindennek vannak — lehetnek — következményei! A mai alkotót a múlt szellemisége termékenyíti meg. Közhelyes igazság, ám annál mélyértelműbb, Szeberényi Zoltánban is ez a filozófiai irányultság érik be a nyolcvanas években, amikor a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatában kisebbségi írásbeliségünk esszé- és tanulmányirodalmát mutatja be három vaskos kötetben. A feldolgozott, óriási anyag a hatalmas olvasottság mellett a munkák gondolatiságában való tájékozódást és egységesítő esztétikai szemléletet, a közös értékrend megsejtését is jelenti. Ennek mélyén az eszmék és eszmények törvényszerűségeinek a felismerése munkál. Mély átélése a ténynek, hogy az ember életében és a társadalom létében az igaz eszmék nem szólamok és frázisok, és nem felesleges fényűzés hinni bennük. Mert az ilyen eszmék az emberi léttel és sorssal kapcsolatosak, közös szellemi értékek. S bár nem moralista szólamok és didaktikus eszközök, ám mégis erkölcsi méretekkel és jelentéssel bírnak. Az irodalom mögött úgy dereng az erkölcsi dimenzió, ahogy az árnyéka követi az embert. Szó esett már folyamatosságról és történeti látásról, talán helyén lenne meghangsúlyozni egy általános tapasztalatot, amelyet a múlt kínál: a letűnt társadalom elhasználta az eszméket és kilúgozta tartalmukat! A fordulatot azonban, sajnos, korántsem eszmei megújulás követte, hanem valamiféle eszmétlenség kora! Némi iróniával akár az eszméletlenség idejéről beszélhetnénk. Amely, legalábbis az irodalom számára nem kellene, hogy mérvadó és szükségszerű legyen! A gondolat felvillantása erejéig azt is meg kell jegyeznünk, hogy a modernnek vélt és egyedül üdvözítőnek hitt esztetizálás és művészetfilozófiák fogalmai — a dekonstrukció és társai — nem igazi eszmék, hanem „csak” tudományos műszavak, melyek a mű formáit tapogatják, véleményem szerint azonban nem hatolnak az irodalom emberi lényegéig. Anélkül például, hogy a posztmodern válságelméleteket megkérdőjelezném, fenntartásokkal élek mindenhatóságuk gyakorlata ellenében. Annál is inkább, mert az irodalmi gondolkodásnak az
