Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Duba Gyula: A szellemtörténész portrévázlata
Fórum elméletek felé való, végletes eltolódását problematikusnak és félrevezetőnek érzem. József Attila mondta volt: „A líra logika, de nem tudomány!” Magam ezt úgy értelmezném, hogy az irodalom a tények rögzítése mellett a képzettársítás művészete. Logika és metafizika. Szavak és sejtések, fogalmak és titkok. Ezen a szálon folytathatjuk gondolatmenetünket, hogy megközelítsük Szeberényi kritikusi értékeit! így jellemzi Zsélyi Nagy Lajos Tériszony című verskötetét: „Az alig hetvenoldalas verskötet alaphangja a szorongás, a bizonytalanság, a talajvesz- tettség. Az értelem és az érzelem drámai küzdelmének lehetünk tanúi, amelynek feszültsége csak a groteszk és az irónia eszközeivel oldható fel. Az értelemnek nincs más választása, mint a rejtőzködés, a sejtetés, hiszen maga is bizonytalan az összefüggések, a konkrétumok értékelésében. A költő nem tud sem lelkesedni, sem felhőtlenül örülni, de bánkódni sem, mert mindenben bizonytalan... A legdöntőbb mozzanatnak az látszik, hogy a költőt megfosztották tapasztalatai az illúzióktól, elérkezett a valóság tudatosításának egy magasabb fokához, a látszat mögött megsejtette a lényeget, a megismeréstől közelebb jutott a felismeréshez.” A kiragadott részlet gazdag motiváltságát és gondolati mélységét azonnal érezzük. Ontológiai érzék, lélektani beleérzés és esztétikai pontosság ötvözete. Érzékisége és érzékletessége visszautal a kisebbségi léthelyzetre. Ezen a ponton tapinthatunk rá a kritikus credójának értelmére és lényegére! Számára a priorian fontos a mű, mintegy axiomatikus jelenség, s nem arra való, hogy irodalomelméleti téziseket illusztráljon általa. Az irodalom pedig olyan elemi életerő, amely közösségi jelentéssel és jelentőséggel bír. Az alkotás értelmében ugyan szubjektív és individuális minőség, ezen túl azonban egyetemes küldetést teljesít: az emberiség önvizsgálatának és öntudata folyamatos ébrentartásának és állandó megújulásának az egyik eszköze! Azonban nem céljai vannak, hanem spontán léte és természetes kisugárzása, mint az olyan dolgoknak, amelyek az ember által vannak és semmiképpen sem lehetnek függetlenek tőle, valamilyen módon mégis az önálló és elemi természeti erők rokonai! Talán ebből következik, hogy kritikáit olvasva, érezzük bennük a megértés gesztusát és az együttérzés melegségét. Mindkettő a „szakma” természetes közege kellene, hogy legyen, a „közös ügy”, az irodalom benső kohéziójának eleme, s hogy mennyire nincs ez így manapság, mindnyájan tudjuk. Annál melengetőbb érzés, szinte felemelő az író számára, hogy Szeberényi kritikájában — pályaképeiben megérezheti a munkájának kijáró komolyságot és figyelmet, amelyre — bőven esett már szó az irodalomnak a mélyben húzódó folyamatosságáról! — minden korok komoly kritikusai építettek. A szellemtörténeti lehetőség pedig...?! Spranger három szellemi típust határoz meg: 1. a szubjektív szellem az egyes ember; 2 az objektív szellem a szubjektumok kölcsönhatásából kialakult közös lelki alkat; 3. a normatív szellem... a történelem törvényhozó princípiuma. Az elmondottakból talán kiviláglik, hogy Szeberényi Zoltán mindhárom típusról autentikus ismeretekkel bír, ami lehetővé tenné, hogy megírja irodalmunk szellemtörténetét. Lehetne az egyetlen tömör, gondolatgazdag esszé vagy kisebb terjedelmű tanulmánykötet, de lehetne részletesen megalapozott és átfogó mű is. Már csak arra a kérdésre kell válaszolnom, vajon kisebbségi irodalmunk „megér-e”
