Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Árvaházi rettegések ilyen tutyimutyi állapotban is, ilyen ramatyul is, hebegve is, elgyengülve is, de egyáltalán még élek! — Fontolja meg, őrnagy elvtárs, én soha egy pillanatig nem kételkedtem.. — Ki innen!,.. — S vegye tudomásul, hogy holnap felhívja egykori cégét, még van ott elég befolyásos ismerőse, és sürgősen panaszt tesz hatásköri túllépés miatt. Hát mégis mit gondol?! Nyugodtan zargathatja őt, belétörölni sáros cipőjét?... Mégis, mit képzel... — Nem szerettem volna megbántani. A köpcös nyomozó sóhajt, feláll, újra előhalássza belső zsebéből szivarját, élvezettel kezdi nyomogatni, forgatja az ujjai között, orrához emeli, többször is mélyen beleszagol, részvevőén pillant Spiridonra, aki továbbra is elutasítóan mered rá, majd vállát megvonva elköszön, és kiballag a szobából. Spiridon fekszik az ágyán, nem tudja eldönteni, helyesen cselekedett-e vagy sem Megképződik előtte a doktornő aggódó arca, kék szeme, aztán a főnővér halálban kisimuló, ráncos arcát látja, és megborzong, felemelkedve megkeresi papucsát, köpenyét, kiballag a fürdőbe, hosszan, élvezettel zuhanyozik, engedi fejére és sajgó testére a meleg vízsugarakat, utána fürdőköpenyébe burkolózva hosszasan beretválkozik, kétszer is megvágja az arcát, de a timsó segít, s miután a vércsík eltűnik, volt-nincs, nem változhat át a Maja fiatal arcáról szivárgó örök vércsíkká, erre különben igyekszik nem is gondolni, pusztán a tényekre, a kettős gyilkosságra koncentrál. Nyilvánvaló, a gyilkos aljas, nemtelen indulattal, ismeretlen indokból, de rá akarja — akarta? — kenni az egészet, rá akarta terelni a gyanút, felhasználva betegsége baljós kellékeit. De kicsoda? És miért? — Hát itten van, Nicu bácsi? Mit csinál? — Látod, kislányom. Beretválkozok. — Kinek akar tetszeni? — A halálnak. — Ne beszéljen így, az még messzire van, én viszont valamit még el szeretnék mondani. Én nem is tudom, de annyira gyanús, hogy... — Mondjad, Irénke... — Az a zsaru, az a detektív, mintha mindent tudna, nem is a részletek érdeklik, legalábbis nem a szörnyű részletei, nem is a sebek, hanem a jóvátehetetlenül halott személyek kapcsolatai! Nem a gyilkosságok körülményei, hanem a viszonyok. Hogy milyen viszonyban voltunk mi itten szegény Mária nénivel, hogy milyenben vagyunk momentán az igazgató nénivel, magával, egymással. Olyan furcsa az egész!... — Az ilyen szimatoknak az agyukra megy egy idő után a mesterségük, s ezért azután már nem is annyira a sajnálatos esetek érdeklik őket!... Azaz annyiban talán mégiscsak igen, hogy a maga teljességében szeretnék rekonstruálni az eseményeket. Ehhez viszont tényleg mindent meg kell tudniuk rólunk. — Én eztet nem értem, őrnagy bácsi... De azt elmondottam nekik, hogy szegény jó Mária néni Rodit is, és magyar létemre engemet is valóban sokat szekált, de szeretett is, mintha a lánygyermekei lettünk volna, neki, aki vénlány lévén sóvárgott a szeretetre. S mitőlünk meg is kapta, szerettük, és ugyanakkor
