Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Bogdán László elhagyott árvaházhoz, már annyira féltem, hogy szólni se tudtam, hiába kérdezgetett egyre idegesebben s rosszat sejtve Ionica, a nevelőm. „Mi van, fiú? — hökkent meg —, csak nem kísért most is az a fránya Drakula?” — és nevetett, de nevetése mögött ott bujkált az érzékelhető iszonyat is, az ismeretlentől és az értelmünk számára fölfoghatatlantól való félelem, s noha értettem ezt, rettenetesen meg is zavart. Ő vajon mitől fél? — töprengtem, de aztán előrehaladásunk nem várt nehézségekbe ütközött, több alattomos fának is nekimentünk, egyszer csak vaksi szemünk előtt termő sunyi bokrok karmolták össze az arcunkat, s ráadásul az ösvényről is letévedtünk a sötétben, s rádöbbenhettünk arra is, hogy pillanatnyilag fogalmunk sincsen arról, hogy hol, a rengeteg melyik részén kóválygunk! Elhatároztuk, nem is erőltetjük tovább, s hazatérésünk hülye ötletét feladva elhatároztuk, hogy visszatérünk az atyához Némi botorkálás, fának ütődések árán végül is ez sikerült, s addigra már egymást és magunkat is sikerült meggyőznünk arról, hogy végeredményben ez az egyetlen okos dolog, amit tehetünk, és semmiképpen sem kellene az éjszakát az erdőben töltenünk, szabad prédájául a vámpíroknak vagy a vadállatoknak... Mihai atya — mint mondotta — akkor már arra gondolhatott, hogy visszafordulunk, mert ott állott a parókia kapujában, magasra emelve nyolcszögletű, fura ábrákkal díszített lámpáját, előzékenyen világított nekünk. A konyhában ültetett le, pohárka szilvóriummal, kenyérrel, túróval, szalonnával, zöldhagymával kínált, s arról mesélt (miközben mi mohón faltunk, mintha soha nem ettünk volna), hogy fiatal pap korában, amikor igen-igen megzavarták a kis avasi falu nyomasztó és eszelős vámpírtörténetei, felettesei engedélyével és ajánlólevelével (a püspök atya személyesen is jó ismerőse volt az írónak!) elzarándokolt Bogdán Petriceicu Hasdeuhoz, a haza bölcséhez is, aki leánya, a világszép Júlia tragikusan korai halála után önvádaktól marcangolt lélekkel, búskomorságba esvén saját tervezésű, bizarr remetelakában élve zárkózott el a külvilágtól, és történetírói munkásságát hirtelen befejezve a szellemvilággal kezdett behatóan és rá jellemző kitartással és szenvedéllyel foglalkozni, s éjszaka — ha a Cimpinán terjendő szóbeszédnek hinni lehetett — tornyában kékes fények villantak fel és hunytak ki, ilyenkor összesúgva vetettek keresztet a cimpinaiak, Bagdan a szellemekkel társalog, mondogatták, és behúzott nyakkal igyekeztek haza. A szeánszokon állítólag többször is vendégül láthatta halott leánya szellemét, és ha valaki, akkor éppen imádott Júlia leánya adhatott volna tanácsokat neki, hogy mit tegyünk a telhetetlen és a falunk békéjét és nyugalmát megbolygató vámpírok ellen?! Mivel a püspök atya, fölháborodva a vámpírjaim garázdálkodásain, felbátorított: „ha valaki, akkor Hasdeu segíthet, látogasd csak meg, Mihai!” — egy szeptember végi napon, amikor már kurrogtak a levegőben a darvak, hogy ék alakzatokban szálldosva repüljenek el a kéklő hegyeken is túlra, ő is útnak indult. „És meglátogatta a remetét, atyám?” — hökkent meg a nevelő, és kortyolva pálinkájából egészségtelen, sápadt arcszíne varázsütésre tűnt el, arcára nagy és szabálytalanul vöröslő foltokat varázsolt az erős ital s az izgalom. Várakozóan nézett az emlékeibe révedő, motyogó öreg papra, s ő, ahogy rossz előérzettől vezérelve, az ablakhoz lopakodva kipillantott a kertbe,
