Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Árvaházi rettegések vagy a szénapadláson, hogy még mielőtt széttenné a szép lábait a derék, veres arcú, hideg kezű fiújának, fűzzön egy hosszú gombolyag cérnát a ruhájába!... Hát ezt ugyan miért? — kérdezte álmélkodva a szép leány, s döbbenten én is, mire az öreg vámpírvadász fensőbbségesen legyintett, te többet tudsz az Istenről, atyám, és megint éreztem pálinka áztatta bajszának érintését a kezemen, ahogy megcsókolta, de a tisztátalanról én tudok többet, hát azért, mert így tudhatja teljes bizonyossággal meg, hogy honnan is jön az udvarlója... Mos Ilié felvihogott, s úgy, olyan hangsúlyokkal kezdte tovább magyarázni tervét, mintha egy gyereket akart volna felvilágosítani valamiről. Na és ez a jéghideg kezű, veres arcú, furcsa gavallér honnan jött?! Nyilván a temetőből! Ugyanis a dobogó szívű, ijedt leányzó hajnalban egészen egy behorpadt sírig követte a gomolyáról tekergőző szálat, s alapos gyanúját beigazoltan látva úgy megijedt, hogy szinte rosszul lett a rémülettől, de végül csak eltámolygott hozzám egy sereg tébolyultan vonító kutyával a nyomában, felzörgetett, nem is kellett sokat dörömbölnie, a magamfajta vénember nyitott szemmel alszik, mint a nyúl, a nyakamba vetette magát, csak egy pohár pálinka és két pofon kellett ahhoz, hogy hisztérikus állapotából valamennyire magához téríthessem, hogy nagyjából összefüggően elő tudjam adatni vele mindazt, ami mégiscsak a halálból érte visszajáró udvarlójával és vele esett meg... Néztem a nyakát, nem volt rajta harapásnyom, kézen fogtam, s az ideges, a falut felugató kóborkutyafalkával a nyomunkban: irány a temető! A sír természetesen még nyitva volt, átkozódva leemeltem a koporsófödelet, s akkor megláttam a csudaszép Ileanka veres képű, jéghideg kezű udvarlóját, kinyílt a szeme, mert ő is meglátott engemet, atyám! meg akart volna mozdulni a szaros, hogy megakadályozza a jóvátehetetlent, de én gyorsabb voltam, és az előre kihegyezett s előkészített karót egyetlen mozdulattal a mellkasába döfve átszúrtam hitvány, telhetetlen és egyre az élők forró vérére sóvárgó, gonosz szívét!... Eddig jutott az atya a történetben, amikor váratlanul szörnyű és megmagyarázhatatlan huzat keletkezett a zárt helyiségben, az öregember mintha tudat alatt valami ilyesmire is várt volna, felsóhajtott, de láthatólag nen ijedt meg különösebben, ellenben hangosan kezdett imádkozni. Ellobbantak a gyertyák is, és a sötétben, a kert bokrai között meglátta Drakula fölmagasodó alakját, és meghallotta gúnyos, kárörvendő röhögését is. Se az öreg pópa, se a nevelő, édesapja egykori bajtársa nem láttak semmit, s hallani is csak a szomszédban váratlanul egyszerre és eszelősen felvonító kutyákat hallották, s amikor nagy nehezen gyufát gyújtva szétnéztek a szobában, nem értették, hova tűntek az előbb még lánggal lobogó gyertyák, és azt sem értették, hogy ő miért olyan halovány, és mitől reszket. Egyre a gyertyacsonkokat keresték, hiszen nem nyelhette el őket a föld, aztán a sokat tapasztalt öregember mégiscsak megsejthetett valamit, mert meleg és puha tenyerét az ő fején nyugtatva arról prédikált, hogy csupán a jóistenbe vetett végtelen hit menthet meg bennünket, sokat vétkező halandókat a gonosz tréfáitól és incselkedéseitől... Hát nem is kell mondania, „segítségnek” ez azért elég kevés volt, és éjszaka, amikor a félhomályban botorkálva a fák között — az atya nem marasztalt, s én nem mertem kezdeményezni, hogy maradjunk ott éjszakára — az erdei úton közeledtünk az
