Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Tóthpál Gyula: „Virágot és dalt üzenek” (beszélgetés)
Két beszélgetés Török Elemérrel szerint a Grandban, a Luxorban, néha a Krímben vagy a Savoyban sereglettünk össze, s kötöttünk egy életre szóló barátságot, ismeretséget. Ott írtuk cikkeinket, verseinket és olvastuk fel egymásnak. Parázs vitákat folytattunk irodalomról, művészetről, politikáról. Olykor népdalokat dúdolgattunk, versenyezve, ki tud többet. Persze, néha ránk szóltak: „Hovorte po slovensky”. Mi az ilyen mélynemzeti kellemetlenkedőt azonnal rendre utasítottuk. Pozsony évszázadokon át háromnyelvű város volt, pedig többségében németek és magyarok lakták. Itt a nyelvi toleranicia minimális követelmény volt a polgárok közötti érintkezésben. Ez a szellem a bűnös Trianon után is csak nagyon lassan változott. A „dicsőséges” felszabadulást követő soviniszta, nacionalista pánszláv tobzódások révén vált elérhetővé, hogy a francia mintára egy város (ország), egy nyelv rémálma kierőszakolható lehetett. Többek között ez a csürhelármás hangzavar is elcsitult egy időre — 1948 után. Példaként hadd említsem meg azt is, hogy mi még a Prímás-palota tükörtermében kötöttünk házasságot 1954-ben. A szertartás természetesen magyar nyelven folyt. Semmiféle külön engedély nem kellett hozzá... E néhány példából is levonhatod a következtetést, milyen volt az akkori közéleti szellem Pozsonyban. Az újraéledő magyarellensségre az 1956-os magyar forradalom brutális eltiprása adott ürügyet a nyelvnémítóknak... * Fiatalon az Új Ifjúság, s a másfél évtizedes abarai pedagógusi pályádat megszakítva később az Új Szó munkatársa voltál... — A sorsnak köszönhetem, hogy 1953-ban az Új Ifjúság szerkesztője lettem. A lap főszerkesztője Szőke Jóska, helyettese Strasszer Gyurka volt. Az ő révükön jutottam olyan információkhoz a sztálinizmus bűneiről, rémtetteiről, amelyek nagyban segítették az otthonról hozott balos szemléletem átértékelését, formálását. A szerkesztőségen belül nyíltan beszélgettünk, az akkor még nagyon is tabu kérdésekről. Nyíltan bíráltuk az egyre erősödő magyarellenes megnyilvánulásokat, a készülő területi átrendezésről szóló törvénytervezetet. Engem később, mint burzsoá nacionalistát ki akart záratni a pártból, amit a szülőfalum pártszervezete megakadályozott. Én akkor már Leleszen (1961—63) nevelő voltam a mezőgazdasági tanonciskolában. Az Új Szóban indexre kerültem, majd 1963-tól 1964. augusztus elsejéig kőművesként dolgoztam a Kassai Építőipari Vállalatnál. Abarára 1964-ben kerültem. A református hagyományokat tiszteletben tartva, személyesen keresett fel a leleszi kastélyban Hornyák Ferenc, a hnb elnöke, idősebb Rezes Sándor, a szövetkezet elnöke és André János főagronómus. Elmondták azt is, hogy tudnak az ellenem folytatott hadjáratról. Megvallom, nagyon meghatott ez a megtisztelő meghívás, amit elfogadtam. — így lettem Abarán 14 évig igazgatótanító. Ők öntöttek hitet belém az üldözések idején. Ott ismertem meg igazán a mindig reménykedő, némán is kérdező, tiszteletet tudó, szorgalmas református parasztembereket. Ma is nagy tisztelettel és szeretettel gondolok rájuk és a nagyérdemű Erdélyi Mihály tiszteletes úrra, aki negyven évig volt igazi lelki pásztora Abara népének. A legtöbb paraszttárgyú versem ott született... 1977-től lettem az Új Szó munkatársa.
