Irodalmi Szemle, 2000

2000/11-12 - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „A nemzet — ha megmarad — csak otthon marad meg” (Beszélgetés Püski Sándorral)

Beszélgetés Püski Sándorral

adót, vendéglátót, de ezek közül egy sem tudott általános érvényűvé válni és az anyaországgal való kapcsolatát intézményesíteni.

Többen kérdezték tőlünk, különösen az első években, hogy miért mentünk ki és ki küldött bennünket. Mindenféle ügynöknek és bérencnek elmondtak szóban és írásban. Évek teltek el, amíg tapasztalva működésünket, elfogadták magyarázatomat: saját jószántunkból ugyan, de nem magánügyben mentünk ki. Miért is tettük volna? Megélhettünk volna itthon továbbra is, a hatóságok 1963 óta békén hagytak, a nyugati világtól már régen nem vártunk semmit, ami érdekelt még belőle, megismerhettük 1967-ben a fiainknál és barátainknál tett egyéves látogatásunk során.

Barátaink, akik ismerték a népi mozgalomban való kiadói működésünket, akár itthon éltek, belesimulva az új államrendbe, akár kint éltek, gyorsan megértették szándékomat:

Ha már az amúgy is összezsugorított nemzet jelentékeny része szétszóródva él a világban, legalább azt a bizonyos •templomot* próbáljuk felépíteni, amely megtartja őket magyarnak. Az itthoni nemzet úgy, ahogy lehetett — és nem is rosszul, hanem példamutatóan — megharcolta a maga életét. Én ebből a harcból hamar kiszorultam, éppen a korábbi kiadói szolgálatom miatt, amellyel a nemzet tudatába segítettem emelni korabeli nagy íróinkat. Ezeket az írókat — kit előbb, kit utóbb — vissza kellett engedni a nemzet életébe, de engem, aki puszta jelenlétemmel valahogyan az egészet összetartottam még a 60-as évek elején is, még jobban kiszorítottak. Mindegy! A népi mozgalom egykori sorskérdései közül a föld és a szegénység ügye rendeződött, s ha a többiben bőven van is kívánni- és tennivaló, sem a hazai, sem a szomszéd államokbeli magyarságot nem kell még elsiratni. Egyedül a szórványmagyarság van végveszélyben, mert csak akadozva teljesíti feladatát: a megmaradást és a hazai nemzet kötelező szolgálatát. Azt, hogy a változó nemzet milyen ma és milyen lesz holnap, a minél sokrétűbb személyes találkozás, a napi szellemi életben való részvétel, legalábbis a számontartás mutatja meg. De akármilyen is, az az egy biztos, hogy a nemzet — ha megmarad — csak otthon marad meg, az elszakadtak és elszakítottak csak a hazai nemzethez való viszonyban élhetnek tartósan magyarul, s minél bensőségesebb ez a viszony, annál inkább élhetnek magyarul.

Benne volt a kitelepülési szándékom kialakulásában az is, hogy megelégeltem a 20 évig tartó „társadalom alatti” életet. Barátaink megértették ezt, de ők meg attól féltették, hogy ebbe a vállalkozásba beletörik a bicskám.

A Kultúra Könyvkülkereskedelmi Vállalat nyugati osztályának akkori vezetője, mikor jelentkeztem nála lS)67-ben, azt mondta, hogy van kint elég partnerük, nincs szükségük rám. A mai Kultúra elismerheti, hogy magyar könyvben és újságban az egész nyugati világban a legnagyobb vásárlójuk lettem. Szóval az alapozás sikerült, s merem mondani, hogy nemcsak a könyvkiadásban és terjesztésben. Részünk volt abban is, hogy megnövekedett a hazajárók száma, abban is, hogy mind több hazai lap közöl a kinti írók műveiből. Abban is, hogy megjelent itthon a nyugati költők antológiája, mind több nyugati magyar könyvet jelentettek meg itthoni kiadásban, és