Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Fónod Zoltán: „...történelmünk kínálja az abszurditásokat” (Beszélgetés Grendel Lajossal)
„...történelmünk kínálja az abszurditásokat” realizmus normáit készségesen elfogadták, s éppúgy idegenkedtek a poétikai újításoktól, mint a hatalom által kegyelt konformisták”. Túlságosan harsány politikai indítékot sejtet az a megállapításod is, hogy (Dobos László, Duba Gyula, Rácz Olivér vagy Gál Sándor) „müveikben a dialektikus és történelmi materializmus tételeit” visszhangozták. Saját magad, 1989-ben a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában című előadásodban ennek a prózaíró nemzedéknek a tevékenységét történelminek nevezted. Olyannak, mely „költészetünk néhány kiválóságával egyetemben lefektette egy autentikus, maradandó értékeket hordozó irodalom alapjait”. A két állítás közül melyik az igaz? — Mind a kettő. Én nem az általad felsorolt írók életművének a jelentőségét vontam kétségbe, s ezt ma sem tenném. Csupán megpróbáltam elhatárolódni azoktól az írói stratégiáktól, amelyeket korszerűtleneknek ítéltem, s meglehet — ebben talán igazad van — olykor elvetettem a sulykot. Viszont Duba Gyuláék irányából is gyanakvás és idegenkedés fogadta a fiatalabb pályatársak zömének műveit is, s Rácz Olivér 80-as évekbeli gyászos irodalompolitikusi működéséről inkább ne is beszéljünk. Azt viszont egy percig sem vitatom, hogy hagyományhű vagy konzervatív szemléletű író is írhat remekműveket. Hogy csak egyetlen példát említsek: a világirodalom egyik legragyogóbb nagyrealista remekművét az a Roger Martin du Gard írta, aki Proust és Gide kortársa volt. * írásodban a csehszlovákiai magyar irodalom fogalmát is megkérdőjelezted. Sokan teszik ezt ma is. Bár a kisebbségi irodalmak nemzeti kötődését soha senki nem kérdőjelezte meg, kérdés, hogy a „magyar irodalom szlovákiai ága” többet mond-e a földrajzi-politikai kényszerrealitásként kezelt csehszlovákiai, romániai stb. jelzőnél? Lehetne akár magyar irodalom Szlovákiában is? — Én nem hiszem, hogy itt csupán terminológiai zsonglőrködésről lenne szó. A „szlovákiai magyar irodalom” nagyobb fokú különállást sugall az egyetemes magyar irodalommal szemben, a „magyar irodalom szlovákiai ága” viszont nagyobb fokú hasonulást hozzá. De ez talán nem is olyan lényeges kérdés. A nagyobb baj az, hogy a magyarországi recepció nemigen tud mit kezdeni velünk, még most, tíz évvel a rendszerváltozás után sem. Vannak, akik nem is akarnak. Mások viszont még ma is legszívesebben gatyában és fokossal képzelnének el bennünket, pusztán regionális „ízként”, csípős paprikaként a nagy magyar irodalmi gulyásban. Az egyiknek az nem tetszik, hogy nem hasonlítunk Esterházy Péterhez, a másiknak az, hogy nem hasonlítunk Veres Péterhez Na de mért kellene hasonlítanunk az egyikhez, a másikhoz vagy egy harmadikhoz? Mindenki a maga optikáján át lát bennünket, és senkinek sem jut az eszébe, hogy esetleg éppen az optikával van a baj, s hogy új szemüveget kellene vennie. * Beszéljünk vidámabb dolgokról! íróként, családapaként, férjként, egyetemi oktatóként milyen a közérzeted?
