Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Fónod Zoltán: „...történelmünk kínálja az abszurditásokat” (Beszélgetés Grendel Lajossal)
Beszélgetés Grendel Lajossal „ködszurkálások” időről időre megjelennek s a rossz beidegződések vádként fogalmazódnak meg. — Valóban itt lenne a legfőbb ideje, hogy irodalomtörténészeink elkészítsék az elmúlt fél évszázad szlovákiai magyar irodalmának mérlegét. Sejtelmem sincs, hogy ez miért marad el. Közömbösségből? Óvatosságból? Kisebbrendűségi érzésből? Azt is nehezményezem, hogy olyan könnyen lemondunk a Magyarországra vagy a Nyugatra települt kollégáink értékeiknek megfelelő megbecsüléséről. Monoszlóy Dezsőre, Tóth Lászlóra, Varga Imrére gondolok elsősorban. Egyikük sem jókedvében ment el a szocialista Csehszlovákiából. * A kilencvenes évek elején az általad szerkesztett Irodalmi Szemlében is történt több kísérlet is erre, a „kommandós akciók” azonban értelmes, értékelhető eredményt nem hoztak. Ma sem értem, miért Fábry Zoltán életműve jelentette, jelenthette a botránykövet? — Az írói „apagyilkosság” nem újkeletű jelenség, és nem is csak a szlovákiai magyar irodalomra jellemző. Gondolj csak József Attila igazságtalan támadására Babits ellen, vagy ahogyan a francia szürrealisták rituálisan kivégezték Anatole France-t... A sor folytatható. Azt hiszem, nagy baj az is, ha egy íróból szentet csinálunk, bármilyen jó szándék is munkál emögött Mert a szentek helye a mennyországban van, ott ragyognak örökös fénnyel, de elérhetetlenül Ezzel a megjegyzéssel nem menlevelet akarok kiállítani az „apagyilkosoknak”, csupán szeretném a kérdést a lélektan felől megközelíteni, mert meggyőződésem, hogy itt nem annyira irodalmi-esztétikai, mint inkább lélektani kérdésről van szó. Másfelől az, hogy valakiből író elődjének műve indulatokat vált ki, azt is jelzi, hogy a megtámadott mű még eleven része az irodalmi emlékezetnek. Még nem hűlt ki, még hat, még provokál. * Apropó! Amikor már nyílt titok volt a Kalligram folyóirat kiadása, megjelent a fáma; hogy elüldöztek a Szemléből. — Bár 1992 tavaszán szorongatott helyzetben voltunk, senki nem üldözött el bennünket a Szemléből. Hizsnyai Zoltánnal és Csanda Gáborral önként távoztunk. Szerkesztőtársaimat akkortájt nagyon sok méltatlan és durva támadás érte. S engem is, hogy védem őket. Sokat mesélhetnék arról, hogy az egyik jeles, de örökké sértődött költőnk miféle eszközökkel kampányolt ellenünk, s heccelte föl a jórészt idősebb írókollégákat, akiket pedig nem rekesztettünk ki a lap hasábjairóL Abban a mérgezett, gyűlölködő légkörben a legszerencsésebb megoldásnak egy újabb folyóirat elindítása látszott. Vagyis a Kalligramé. Ez egyébként Szigeti László ötlete volt így lett egy helyett két irodalmi folyóiratunk, s a kedélyek is lassan lecsillapultak Végül is mindenki jól járt, talán még dühöngő költőtársunk is. * Irodalomkritikusként az egyetlen voltál, aki kemény kritikával illetted a korábbi korszak egyes alkotóit, egykori sikerkönyveit. A Forrásban (1995), majd az Irodalmi Szemlében (1997) is megjelent írásod vaskos vádakat, képtelen megállapításokat is tartalmaz. Ezek közé tartozik az is, hogy egyes írók 1968 után (!) „virágnyelven vagy allegóriákban... a szocialista
