Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Duba Gyula: Levél a magányból (regényrészlet)
Levél a magányból felülemelkedik a gyűlöletre esetleg okot adó dolgokon és megbocsát! A nép is ilyen, mert erős, ilyen az én népem...! Magányos vagyok közöttük. Annyira magányos és elhagyatott! Hol van már az önbizalmam, mellyel a Vincellérnél káromoltam a Kövér Kurtizánt?! Széthullott, darabokra tört, elenyészett. Alighanem szerencsétlen flótások vagyunk mi ketten, Gondterhelt. Olyanná alakítottuk benső világunkat, emelkedetten szólva, a lelkünket, hogy mohón kutassa az életet és rokonságot keressen benne! Ám a mi lelkünk sehol nem leli helyét, nem találja rokonait. Mert a világ más...! A világ egészen más és mindenki más, mint mi vagyunk! Haza kellett jönnöm, ide a Garam mentére, a világ végére, ahol még vonat se jár, ide kellett zarándokolnom, hogy megtudjam, a világ egészen más!... mint mi vagyunk. A kisebbség pedig, hát igen, a kisebbség... oly nagy hévvel alakítottuk a tudatát, hogy céljai legyenek és önmagára ébredjen, hogy ragaszkodjon őseihez és hagyományaihoz, önmaga akarjon maradni, identikus legyen, maga legyen... mit mondjak még...? Uramisten, mennyi egyszerű és mindennapi gondolatot, eszmét és célt fogalmazunk számára bonyolult nyelvezettel, elvontan és érthetetlenül, hogy fölényünket csillogtassuk! Most látom, ők pedig mindent ösztönösen tudnak és hűséggel gyakorolnak. Majd azt mondanám, nincs szüksége ránk! Dédelgetett és tétovázónak hitt kisebbségünk nyelve és hagyományai egyrészt, másrészt életfeltétele és sorsélményei elemi erővel meghatározzák életét. Nem célja, hogy kisebbségi legyen, nem programból az, hanem mert ez a sorsa! De még a költészetbe vetett, törhetetlennek hitt bizalmam is megrendült, Gondterhelt. Milyen esetleges és nagyképű szemtől szemben az egyszerű emberek hétköznapi életével! Nagy önbizalommal és magabiztos pátosszal vagy még magabiztosabb, már-már felfuvalkodott iróniával szól az életről, igazságot oszt és bölcsességet hirdet, s közben nem látja, hogy a legmélyebb igazság éppen abban rejlik, ahogy az egyszerű ember, a természet gyermeke alázattal elfogadja sorsát, és létét megadással betölti. Nincs hősibb tett, mint utódokról gondoskodni és kibírni az életet! A sors eltűréséhez képest a vers — kevés! Ennyi csapongó gondolatból, félkészárú uramisten!, is láthatod, hogy a kételyek végzetesen megrohantak, mint egykor a barbárok Rómát, megrendítettek és elbizonytalanítottak, követként küldenélek elébük, alázatos békéltetőként, ha velem lennél. Magányosan viszont csupán akaraterőmet edzhetem, hátha egyszer még szükségem lesz rá. Nagy dolog az akaraterő, szinte annyira, mint az igazság! Amikor apám reggel elém teszi a pohárka pálinkát és én felhajtom, úgy érzem, még élek és a régi vagyok! Költő! A második pohárka tovább növeli önbizalmamat. De aztán megáll a gurázsi növekedése, pusmog egy ideig önmagában, ahogy a fövő bableves bugyog, bár a gázlángot már kioltották alatta. Majd vegetálva lecsendesül és saját ellentétébe csap át. Biz’ isten, cudar érzés! Mondom is apámnak: miért ad két pohárka pálinkát, ha többet nem ihatom? Apám bölcs ember, okosabb, mint én. Ha nem lenne vagy nem adnék, mondja, talán kibírnád nélküle! Azonban, ha tudod, hogy van és megérzed az ízét, edzi az akaratodat, ha beéred ennyivel és a többit megtagadót magadtól! Mély gondolat, nem gondolod? Nagy akaraterő kell, hogy valami nagyon kívántat megtagadjunk magunktól, és ahhoz még
