Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Duba Gyula: Levél a magányból (regényrészlet)
Duba Gyula teszek?! Én pedig körülményesen, szinte szertartásosan felhajtom a stampedlit, ahogy komoly és megfontolt férfiúhoz illik, költőhöz, városi lakoshoz, úrhoz való, mit mondjak még? Úgy viselkedem, mint aki tudja, hogy régi jó palócszokás szerint éhomra ivott pálinkával kell kezdeni a napi étkezések sorát, bár az egészségügy tanult tudorai szerint ez így bizonyára nem egészen helyes vagy legalább is megkérdőjelezhető!, de hát őseink is így tették! Apám megkérdi: iszol még egy stampedlivel? Szűkszavúan válaszolom: iszok. Erre tölt még egy pohárkával. Utána anyámnak adja a bő szájú és kúp alakú, kétdecis pálinkásüveget, őseink hagyatéka ez is, anyám pedig elteszi a kredencbe. Mindig ugyan arra a helyre teszi. Ám amikor egyszer megnéztem, nem találtam ott az üveget. Biz’ isten, Gondterhelt, nagyon elszégyelltem magam! Nem bíznak bennem a szüleim! Soha többé nem néztem meg, ott van-e az üveg. Nem érdekelt, ezen az áron nem! Talán a vég lenne, ha érdekelne. Bevallom azonban, kezdetben a kocsma felé néhányszor elcsatangoltam, a kertek alatt közelítettem meg a csárdánkat, dehogy csárda, lebújszerű szövetkezeti italozó!, vágyakozva néztem messziről, de nem mentem be. Ez ideig még nem mentem be. S ha egyszer mégis bemennék, másnap elutazok, visszamegyek a városba... Nem könnyű itthon, nagyon nehéz itt maradni. Mert ez itt nem a mi életünk. Könnyebb és egyszerűbb, s egyben nehezebb is! A szüleim és földijeim élete az eleve elrendeltség és örök belenyugvás jegyében folyik. S ez rettenetes, nincs menekvés. A tettek végérvényesek és következményeik elől nincs menekvés! Ennek ellenére nem történnek tragédiák, talán azért, mert itt folyamatos dráma folyik. Megérzed, hogy a kisebbségi lét eleve tragikus és kiszámíthatatlan, vagyis végzetszerű, ám nem a görög sorstragédiák értelmében, nem is a mindenkori elbukás drámájának a szintjén, hanem az állandó bizonytalanság, mondhatnám, lebegés okán. Súlyos és nehéz itt a lét, rabszolgatartóan kérlelhetetlen és közönyös a munka, elvégzése sem ad örömöt. A lélek pedig elégedetlen, bizonytalan, nem érzi az élet értelmét, csak a sors szükségszerűségét és örömtelenségét. Éppen ezért sokan és egyre többen isznak és elbuknak vele. Nem adatik meg számukra az ital által a felszabadultság érzése, sem a szárnyalás öröme, éppen csak elviselik így az életüket. Nem bűvöli el őket a mámor, ahogy téged, az ivás filozófiáját sem ismerik. Itt az alkohol szerelmesei elzüllenek. Nincs errefelé képzelgés, csak szükségszerűség, sem feloldódás, csupán nehéz sors, amelyet vállalni kell! Vállalják is és nem lázadoznak. Vállalják sorsukat, és a lázadást illetően szkeptikusak. De ez nem stagnáció ám, Gondterhelt, nem is annak jele, hogy megadnák magukat! Nem lázadunk, de azért élünk! A gyűlölködést sem ismerik, élnek! Nyugodtan, békességben, méltósággal. Tőlük tanultam meg, hogy a gyűlölködés a gyengék fegyvere. Akik tettekre képtelenek, támadni nem mernek, tehát gyűlölnek! Egyrészt megnyugtatja őket a gyűlölködés, tettek valamit — vélt vagy valós — ellenségük ellen, felette állok, gondolják, gyűlölöm őt! Másrészt erősíti őket hitükben, ellenség kell, hogy legyen, ha gyűlölöm! Gyűlöletemmel bizonyára ártok neki, megrettenti, hogy ki nem állhatom! így gondolják a gyengék, az alamuszik, a gyűlölködők, és fertelmes posványt teremtenek maguk körül. Az erős nem gyűlöl, Gondterhelt. Az erős
