Irodalmi Szemle, 2000

2000/9-10 - TALLÓZÓ - Soros György: Ki vesztegette el a Szovjetuniót?

Ki vesztegette el a Szovjetuniót?

arra, hogy bevessem magam, és a volt szovjet birodalom országaiban egymás után hozzak létre „nyílt társadalom” alapítványokat.

A nyugat nyílt társadalmai azonban nem ismerték fel, mit kíván a helyzet. A második világháború után az Egyesült Államok beindította a Marshall-tervet, a szovjet rendszer összeomlása után azonban lehetetlenségnek tetszett hasonló ötlettel előállni: én ugyan javasoltam valami hasonlót 1998 tavaszán egy konferencián az akkor még Kelet-Németországhoz tartozó Potsdamban, de a szó szoros értelmében kinevettek. Legjobban William Waldergrave, aki Margaret Thatcher egyik külügyminisztere volt. Margaret Thatcher a szabadság elszánt védelmezői közé tartozott — valahányszor ellátogatott egy kommunista országba, mindig ragaszkodott hozzá, hogy néhány ellenzékivel is találkozzék —, az azonban szemlátomást nem fért a fejébe, hogy egy nyílt társadalmat föl is kell építeni, és hogy ez az építési folyamat megkívánja — és meg is érdemli — a külső segítséget. Mint fundamentalista szabadpiachívő, nem hitt benne, hogy az állami beavatkozásnak üdvös hatása is lehet. Be kell ismerni: az egykori kommunista országokat javarészt sorsukra hagyták, boldoguljanak, ahogy tudnak: egyeseknek ez sikerült, másoknak nem.

Vége-hossza nincs a lelkiismeret-vizsgálatnak és az egymásra mutogatásnak Oroszországgal kapcsolatban. Egyre-másra jelennek meg a cikkek, amelyek arra a kérdésre keresik a választ: ki vesztegette el Oroszországot? Meg vagyok győződve róla, hogy főként nekünk, nyugati demokratáknak a lelkén szárad a dolog, és hogy a legnagyobb mulasztást a Bush- és a Thatcher-kormány követte el. Kohl kancellár Németországának szerepe már nem ilyen egyértelmű. Németország volt a Szovjetunió, és később Oroszország legnagyobb pénzügyi támogatója mind a hitelek kiterjesztését, mind az adományokat tekintve, csakhogy Kohl mindezt elsősorban azért tette, hogy megvásárolja Oroszország beleegyezését a német újraegyesítéshez, nem pedig azért, hogy Oroszország átalakításához segítséget nyújtson.

Kelet-Németország talpra állítása mellett ugyan őszintén elkötelezte magát a Kohl-kormány, de erre az újraegyesítés iránti vágya ösztökélte, arra pedig, hogy a Szovjetuniónak segítsen, nem volt hasonló indítéka. Igaz, az emberekben erős volt az együttérzés a Szovjetunió népei iránt, de ebből az együttérzésből semmi jó nem sült ki. A Nyugat nyílt társadalmai nem hittek benne, hogy a nyílt társadalom olyan kívánatos cél lenne, amelynek megvalósításán — bármekkora erőfeszítésekkel járjon is — érdemes fáradozni. Számomra mindez életem legnagyobb csalódását és tévedését jelentette. Bedőltem a hidegháborús idők szólamainak: igen, szavakkal a Nyugat mindig is kész volt támogatni az átalakulást, de pénzzel már nem, és ami kevés segítséget meg tanácsot mégiscsak adtak, az is rossz helyen kötött ki a fundamentalista, piachitű előítéleteik miatt. A szovjetek és később az oroszok két kézzel kaptak a kívülről jövő tanácson, és meg is fogadták. Rájöttek, hogy a saját rendszerük velejéig rothadt, és hajlamosak voltak eszményíteni a Nyugatot. Ugyanabba a tévedésbe estek, amelybe én is: azt hitték, a Nyugatot őszintén érdekli a sorsuk.

Én már 1987-ben létrehoztam egy alapítványt a Szovjetunióban. Abban a