Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - TALLÓZÓ - Soros György: Ki vesztegette el a Szovjetuniót?
Soros György pillanatban, hogy Gorbacsov felhívta Szaharovot, és arra kérte „folytassa hazafias tevékenységét újra Moszkvában”, tisztában voltam vele, hogy forradalmi változások küszöbén állunk. Máshelyütt már írtam ekkori élményeimről. 1988-ban fölvetettem, hogy létre kellene hozni egy nemzetközi problémamegoldó csoportot, hogy tanulmányozza, miként lehetne „nyílt szektort” létrehozni a Szovjetunióban, és némileg meglepődve vettem tudomásul, hogy — jóllehet akkor még csak egy névtelen befektetésialap-kezelö voltam — a szovjet tisztségviselők elfogadták az ajánlatomat. Rövidesen kiderült, hogy az ötletem megvalósíthatatlan: a parancsuralmi gazdaság túlságosan beteg volt hozzá, hogy kihordja a piacgazdaság embrióját. De még ez a jelentéktelen forrásból származó, elsietett ötlet is a legmagasabb szintről kapott támogatást. Rizskov miniszterelnök utasításba adta a legfontosabb intézméhyek, a Goszplan, a Gosznap és hasonlók vezetőinek, hogy vegyenek részt a tanácskozásokon. Igaz, nekem meg sikerült rábeszélnem néhány olyan nyugati közgazdászt, mint például Wasily Leontief és Romano Prodi, hogy ők képviseljék a megbeszéléseken a nyugati oldalt. Valamivel később összehoztam egy nyugati szakértőkből álló csoportot, amely tanácsokkal látta el azon orosz közgazdászok különféle csoportjait, akik az egymással versengő gazdasági reformprogramokon munkálkodtak. Aztán megszerveztem, hogy a legjelentősebb orosz gazdasági reformjavaslat, a Satalin-terv szerzőinek csoportját, amelynek Grigorij Javlinszkij volt a vezetője, meghívják az 1990. évi Nemzetközi Valutaalap/Világbank washingtoni találkozójára. Gorbacsov habozott egy darabig, elfogadja-e a tervet, de végül is elvetette. Gorbacsov nemsokára megbukott, a Szovjetunió szétesett, és Borisz Jelcin lett Oroszország elnöke. Jelcin a gazdaság irányítását Jegor Gajdarra bízta, egy gazdasági kutatóintézet vezetőjére, aki a makrogazdaság elméletét Rudi Dorngusch és Stan Fischer közkézen forgó tankönyvéből tanulta. Gajdar megpróbált monetáris eljárásokat alkalmazni egy olyan gazdaságban, amelyik nem reagált a monetáris jelzésekre. Az állami tulajdonban lévő üzemek továbbra is terv szerint termeltek, még akkor is, amikor ezért már senki nem fizetett nekik. Emlékszem, 1992 áprilisában telefonon megkerestem Gajdart, hogy fölhívjam rá a figyelmét: a vállalatok közötti adósságok olyan mértékben nőnek, hogy összegük a nemzeti össztermék egyharmadát teszi ki. Gajdar elismerte, hogy ez problémát jelent, de azért ugyanúgy folytatta, ahogyan korábban. Amikor Gajdar megbukott, Jelcin egy darabig kínosan egyensúlyozott a különböző programok között, míg végül Anatolij Csubajsz, egy másik gazdasági kutatóintézet vezetője került ki győztesen a küzdelemből: ő lett a miniszterelnök-helyettes, vagyis az ő feladata lett a gazdaság irányítása. Csubajsz a privatizációt tekintette a legfontosabb és legsürgetőbb feladatnak. Azt hitte, amint egyszer az állami tulajdon magánkézbe került, a tulajdonosok védelmezni kezdik a tulajdonukat, és ezzel megállítják a széthullás folyamatát. Csakhogy a helyzet nem így alakult. Én a magam részéről tartózkodtam tőle, hogy személyesen befektessek Oroszországban, részben azért, mert szerettem volna elejét venni bármiféle
