Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - TALLÓZÓ - Pomogáts Béla: Faludy György kilencven éve
Faludy György kilencven éve figyelte a Magyarország és Európa egén feltűnő sötét jeleket, és legalább az európai kultúra nagy eszményeit próbálta a nehéz időkön átmenteni. A nagy európai eszmények és értékek védelme egyszersmind a magyarság értékeinek és érdekeinek a védelme volt, minthogy történelmünknek mindig azok voltak a sikeres korszakai, akik az Árpád-házi királyok, akár Hunyadi Mátyás, Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc, akár az 1848—1849-es szabadságharc idején, amikor a magyarság a nyugati világ eszményeit fogadta el, és mellettük kötelezte el magát, akár fegyveres küzdelmek és áldozatvállalások árán is. Faludy György a magyar történelem legjobb törekvéseihez igazodott, midőn maga is szerves egységben látta a nemzeti és az európai értékeket, és igen nagy személyes kockázatokat vállalva, a börtöntől és a száműzetéstől sem megrettenve állt ki ezek mellett az értékek mellett. Mindezt költészete és emlékiratai egyaránt tanúsítják. Mint költő sohasem próbált félrevonulni a közélet kihívásai elől, ellenkezőleg, mintha szándékosan kereste volna a szembefordulás és a küzdelem alkalmait. írói és közéleti tevékenységét mindig lázadó, protestáló szenvedély vezérelte. Impulzív és harcos egyéniségnek született, és ha nosztalgikus érzéssel gondolt is vissza ifjúságának békés és varázslatos élményeire (a harmincas évek első felére), mindenekelőtt a küzdelmet választotta: a lassan mindent megrontó és elpusztító újkori barbárság ellen akart küzdeni, természetesen egy szabad szellem fegyvereivel. A szellemi ellenállás eredendően a két világháború közötti korszak hívó szava volt, valójában azonban a véres huszadik század második felében is érvényes maradt, mint egyetlen hiteles (és távlatosan eredményesnek bizonyult) szellemi stratégia Faludy György ennek a szellemi ellenállásnak volt a költője és közéleti harcosa. Költészete elsőrendűen politikai költészet volt (természetesen nem csak az), abban az értelemben, ahogy előtte egy Petőfi Sándor, egy Ady Endre és egy József Attila értelmezte a politikai költészetet, olyan korszakban, amelyben a politikai költészetnek érzékelhető módon szűkebbé váltak a lehetőségei. Bizonyára személyiségének és írói munkásságának ez a politikus és harcos karaktere is okozta azt, hogy befogadása sohasem lehetett konfliktusok nélküli. A huszadik század más elismert magyar költőihez viszonyítva az ő recepciója feltűnő módon töredékes és szegényes: önálló írói pályakép, de még nagyobb tanulmány sem készült róla, legfeljebb kisebb-nagyobb bírálatok, méltatások, ez utóbbiak főként a kilencvenes évek elején, hazatelepülése után, nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Költői pályakezdése idején csupán Villon-átköltéseire figyelt fel az irodalombírálat, ezeket különben indulatos ellenszenv fogadta, annak következtében, hogy nem törekedett a francia költő hiteles tolmácsolására, és Villon balladáit inkább ürügyként tekintette, átültetésük során saját mondanivalóját fejezte ki. Ezután az emigráció következett, és ennek esztendeiben a magyarországi irodalmi sajtó nem foglalkozott műveivel. A második világháború és hazatérése után sem tudott igazán szerepet vállalni az irodalmi életben, néhány év múltán különben is letartóztatásba, a recski kényszermunkatáborba került. Faludy György nevét és munkásságát ebben az időben meg sem lehetett említeni. Az ötvenhatos magyar forradalom vereségét követve, a költő ismét az emigrációt választotta, ha meg akarta őrizni
