Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - TALLÓZÓ - Pomogáts Béla: Faludy György kilencven éve
TALLÓZÓ Faludy György kilencven éve Faludy György Pokolbeli víg napjaim című önéletleírásának egy helyén arról beszélt, hogy tizenhat éves korában olvasta Camille Flammarion, múlt századi francia csillagásznak egy könyvét. Ez a munka a többi között a huszadik század kivételes csillagászati eseményeit jelentette be. Eszerint teljes napfogyatkozásra 1944-ben az Ausztráliától nyugatra fekvő Új-Kaledóniában, teljes holdfogyatkozásra pedig 1968-ban az Egyesült Államokban Boston és Baltimore körzetében lehetett számítani. Faludy mindkét eseménynél jelen volt: 1944-ben mint a Japán ellen harcoló amerikai hadsereg önkéntese, 1968-ban pedig mint egy amerikai egyetem vendégprofesszora. Életének menete mindig rendkívüli események és baljós csillagzatok vonzásában haladt, az igazi alkotó nyugalmat, amelyre fiatal költőként egykoron vágyott, talán csak második amerikai emigrációja három évtizedében, majd a végleges hazatérését követő évtizedben sikerült megszereznie. írói pályája hét évtizedének nagyjából csak a felében élhetett félelem nélküli nyugalomban. Máskülönben szüntelen üldöztetés és menekülés volt a sorsa. Zaklatott életútja során négy kontinensen is megfordult: Európán kívül Afrikában, Észak-Amerikában és Óceániában, Budapesten kívül huzamosabb időt töltött el Bécsben, Párizsban, Londonban, Firenzében, Málta szigetén, New Yorkban és Torontóban, emellett az Andrássy úti államvédelmi székház vallató kamráiban, a kistarcsaki és a recski kényszermunkatáborban, az Egyesült Államok hadseregében, volt újságíró, egyetemi tanár és munkanélküli, szembefordult a huszadik század mindkét totalitárius diktatúrájával: a fasizmussal és a kommunizmussal. Ha a modern magyar költészetnek van Odüsszeusza, az minden bizonnyal ő, aki nemcsak a messze tengereket járta be, hanem a huszadik századi történelem mitologikus szörnyetegeivel is találkozott. Hosszú életének kilenc évtizedében szinte mindent látott, mindent megtapasztalt, amit a mögöttünk lévő kaotikus és kegyetlen évszázad hozott. Mindig nyugtalanságok űzték, talán csak a régi magyar költészet nevezetes egyéniségei, például egy Balassi Bálint, éltek hozzá hasonló kalandos életet. Mindig az európai kultúra és .a szabadelvű tradíciók vigyázó őrszemének a küldetését vállalta, akinek egy végső bomlás előtt álló világ veszendő értékeit kell megmentenie a pusztulás elől. A veszélyeztetettségnek ez a szorongató érzése természetesen nemcsak az ő költészetében kapott hangot, hanem egész nemzedékénél, így Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor és Jékely Zoltán lírájában. Ez a nemzedék, amelyet a modern magyar költészet „harmadik generációjának” nevez az irodalomtörténet-írás, mind nyugtalanabb szívvel
