Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - NYELV ÉS ÉLET - Szabómihály Gizella: Törvény és gyakorlat(tanulmány)
Törvény és gyakorlat településéből létrejött Nagyrőcei (Revúca) járásba került 9452 magyar számára viszont az átszervezés egyértelműen kedvezőtlen volt.17 Most van előkészületben az átfogó közigazgatási reform, melynek keretében létrehoznák a regionális önkormányzatokat, s ezekhez kerülnének át a jelenlegi államigazgatási szervek bizonyos hatáskörei. Mivel a közigazgatási reform újabb területi átszervezésekkel fog együtt járni, érinteni fogja a kisebbségek nyelvhasználati jogainak érvényesíthetsőségét is. 24. A nyelvhasználatot szabályozó törvényről lévén szó, különösnek tűnik, hogy a 20%-os határ nem az anyanyelvre, hanem a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozik. Szlovákiában valamennyi nemzeti kisebbségre jellemző, hogy az anyanyelv szerinti lélekszámúk magasabb, mint a nemzetiségi hovatartozásuk alapján számítotté (Gyurgyík 199427); a jelenlegi szabályozásban azonban esetleg csak a ruszinok esetében jelentene érzékelhető változást az anyanyelv figyelembevétele18. A törvény nem határozza meg a „nemzetiségi kisebbség” fogalmát, az előterjesztés indoklása szerint a szlovák jogrend nem ismer sem ilyen definíciót, sem pedig „a nemzetiségi kisebbségek hivatalos elismerésének más formális rendszerét” (1. még Sutaj-Olejník 1998: 274-275)19. A törvényben azonban értelemszerűen az egy adott nemzetiségi kisebbséghez tartozás alapvető kritériuma a tudatosan vállalt nemzeti(ségi) kötődés. Az adatvédelmi törvény értelmében az állampolgárok személyes adatai (pl. a nemzetiségi és a vallási hovatartozás) a személyi iratokban nem szerepelhetnek, ezért a törvény gyakorlati végrehajtása során a hivatal dönti el, hogy egy ügyfelet egy adott kisebbség tagjának ismer-e el, vagy sem.20 25. Az 1999. évi nyelvtörvény kétségkívül legnagyobb jelentőségű része a 2§ 3) és 4) bekezdése, melyek szavatolják a kisebbségi nyelvek írásos használatának lehetőségét. A hivatalokkal való kisebbségi nyelvű írásbeli kapcsolattartás jogát törvény csak a két világháború között rendezte. 1948—1989 között több párt- és kormányhatározat is lehetővé tette, hogy a magyar és az ukrán21 állampolgárok anyanyelvükön forduljanak — nemcsak szóban, hanem írásban is — az állami szervekhez és szervezetekhez (Gyönyör 1987:48-51). Mindezek ellenére a kisebbségi nyelvek írásbeli használata a hatvanas évektől fokozatosan kiszorult a hivatalokból (Gyönyör 1987:53). Az 1990. évi nyelvtörvény expressis verbis nem tiltotta ugyan meg, hogy az ügyfél a hivatalhoz írásos beadvánnyal kisebbségi nyelven forduljon, a kontextus alapján a jogszabályt azonban másképp nem lehetett értelmezni22, illetve fennállt annak a veszélye, hogy a nem szlovák nyelvű beadványokkal a hivatal nem foglalkozik (Gyönyör 1993:176). Az 1999. évi nyelvtörvény említett rendelkezése — 2§ 3) bek. — egyrészt a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájának egyes rendelkezéseivel, illetve az államnyelvtörvény 3.§ 5) bek.-vel függ össze. Az alkotmánybíróság ugyanis a már idézett határozatában éppen azt kifogásolta, hogy az államnyelvtörvény e rendelkezése kötelezettségként határozza meg az állampolgárok számára a szlovák nyelv használatát, miközben az alkotmány biztosítja számukra saját nyelvük használatát a hivatali érintkezésben (Gyurcsík 1998: 52). Az 1999. évi nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásáról 1999 decemberében készült belügyminisztériumi jelentés megállapítja, hogy 1999 szeptembere és
