Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - TUDOMÁNY - Révész Bertalan: Czuczor Gergely, a nemzeti eposzköltészet úttörője (tanulmány)
Révész Bertalan állított, mégpedig a II. Béla király által összehívott, tragikus kimenetelű 1132 évi aradi országgyűlést, kétségkívül tudatában volt, hogy költői feladata: egy belső viszályoktól, pártharcoktól terhes kor megéneklése, olyképpen, hogy a történelmi téma révén s a törtnelmi személyeken keresztül szólhasson korának időszerű kérdéseiről, különösen azokról, amelyek az országgyűlésben való csalódottság nyomán keletkeztek, s a húszas évek utolsó harmadában olyan erősen foglalkoztatták a hazafiakat S valóban: a történeti tematika eposzi köntösébe öltöztetve ugyan, de a költő a maga koráról alkotott nézeteinek, érzéseinek adott kifejezést lépten-nyomon, melyből alkalmasint kiolvasható a kortársi Magyarország bírálata. Az Aradi gyűlés — szemben az Augsburgi ütközettel — már nem csupán a gestákban, krónikákban fennmaradt s századok során már-már feledésbe merült, bizonytalan történelmi eseménynek a költői rekonstruálása, hanem Thuróczy, Fessler és főképp Katona István történeti műveinek hiteles tényanyagára épülő történeti epika. S ez egyúttal jelzi Czuczor költői fejlődésének irányát: a történeti hitelességű témákhoz való közelítést. De csak a témához^ Mert a források adatait, az esemény menetét, időrendjét szabadon kezeli, vagyis alárendeli a mű koncepciójának, strukturális-szervező elveinek, hogy ezáltal a történelmi anyagot tetszés szerint formálhassa, s a költői kivitelezés révén művészi alkotássá gyúrhassa. Az eposz indítása megegyezik az előző hőskölteményével: a cselekményt itt is tömör, ossziános hangvételű előhang (amolyan tárgymegnevezésféle) vezeti be, megidézve „párducos Árpád” szellemét, aki elkeseredve látja, „mikép rongálja magát ivadéka”, s a szűnni nem akaró „testvéri viták” miként sorvasztják nemzetét és nemzetségét. — Már az expozíció által fölvetett s az énekek során megfogalmazott alapgondolata a műnek a következő: II. (Vak) Béla a trónkövetelő Boricsot és pártütő híveit kiűzte az országból, de a veszély ezzel még teljesen nem hárult el. Nem tudható ugyanis, hogy Borics hazai támogatói mire készülnek titokban. Behódolnak-e a „honi királynak”, avagy tovább is pártütőkként szembesülnek vele. Évtizedek óta testvéri háború tépi, szaggatja a hont; „a visszavonás kezeitől elhulltak atyáink”. Megingott a nemzeti király hatalma, széthullás és idegen iga fenyegeti az ősi földet. Az „átkos visszavonás”, a dühöngő pártviszályok megakadályozzák az ősi törvények maradéktalan betartását, az ország gyarapodását, s ez bizalmatlanságot és zűrzavart támaszt a nép körében országszerte. Ebből a bizonytalan helyzetből éppen a király által összehívott országgyűlésnek kell megtalálnia a kivezető utat. Az eposz alapvető eszmei kérdése tehát, hogy az összeesküvés leverése, a trónkövetelő kiűzése után miképpen oldható meg a király s hívei — és Borics hazai támogatói között fennálló ellentét, melynek következményeképpen az évtizedes háborúskodást végül fölváltaná az annyira áhított béke. Két álláspont ütközik meg egymással. Az egyik (Béláé-Otmaré) szerint megbékéléssel, a pártütők bűneinek megbocsátásával rendeződhetnének a problémák, feltéve, ha ők maguk is békejobbot nyújtanak, s elfogadják uruknak a nemzeti királyt. Ezzel szemben a másik álláspont (Budáé-Ilonáé) radikális megoldást sürget, vagyis az összeesküvőkkel való végleges leszámolást, annál is inkább, mert
