Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - TUDOMÁNY - Révész Bertalan: Czuczor Gergely, a nemzeti eposzköltészet úttörője (tanulmány)
Czuczor Gergely, a nemzeti eposzköltészet úttörője egyetlen ügyrendi kérdésben született döntés: a magyar tudós társaság felállításának kérdésében — miután, persze, Széchenyi s az őt követők adományai „a nemzeti nyelv és honi lélek ápolásának és fejlesztésének” megteremtették az anyagi alapjait. Érthető tehát, hogy a vajmi kevés eredményt felmutató diéta országszerte csüggedést okozott. Különösen a nemesi származású literátor-értelmiségi körökben keltett mélységes csalódást, jelezvén nyíltan, hogy ez az országos szinten megnyilatkozó politikai tehetetlenség óhatatlanul megakasztja a nemzeti literatúra pár év óta megindult ígéretes fejlődését. A fiatal romantikus nemzedék, az aurorások józan helyzetfelismerését dicséri, hogy e válságos helyzetben — a megyék ellenállásának lehanyatlása, a hazafias mozgalmak apálya idején — a nemzeti érdekek megvédésének, szebb időkre való átmentésének leginkább célravezető útját-módját az írók tömörítésében és összefogásában vélik megvalósíthatónak. Mint történelmünk folyamán annyiszor, ismét a literatúra kénytelen magára vállalni számos teendőt azok közül, amelyek egészségesen fejlődő független országban a politikai cselekvés feladatkörébe tartoznak. Czuczor patriotizmusa — miként korábban — ezekben az években sem rendült meg oly mértékben, mint a nemesi származású íróké. S ennek, úgy véljük, kettős oka volt: 1. Vidéki elszigeteltsége s hivatalbeli kötelezettsége: a kezdet nehézségeivel terhes tanári működése nem tette lehetővé, hogy az országos politikai-közéleti eseményeket ugyanúgy figyelemmel kísérhesse és minősíthesse, mint a Pozsonyban tartózkodó Bajza vagy Kisfaludyék Pesten. 2 Mindenekelőtt azonban világnézeti alapállásában, bontakozó népi öntudatában, szemléletében keresendő az elfogadható magyarázat; abban — mint erről az Augsburgi ütközet elemzése során már szóltunk —, hogy a nemzet fogalmát ő tágabban, tehát demokratikusabban értelmezte, mint általában a nemesi származású pályatársak. Czuczor nemzeten korántsem csak a nemességet értette, s ezért nyilvánvaló, hogy a nemesi nemzetet képviselő országgyűlés eredménytelensége és a nyomában támadt nemesi-literátori válsághangulat sem keríthette hatalmába. Egyfajta megtorpanás, tétovázó magatartás, persze, egy ideig nála is észlelhető. A húszas évek második felében keletkezett néhány verse, az Aradi gyűlés című eposzát is beleértve, valóban meg sem közelítik az Augsburgi ütközet harcos eszmeiségét. De Czuczornál ezek a tünetek nem ugyanannak a mély eszmei-világnézeti válságnak a megnyilvánulásai, mint ami például a tündérező eposzok Vörösmartyjára vagy az elhallgató Kölcseyre jellemző — hanem a társadalmi-politikai atmoszféra megváltozását tudatosító költői attitűdnek, s e változásból szükségszerűen eredő „hogyan tovább?” keresésének a következményei. Az Aradi gyűlés írása idején (1827—28), Vörösmartyhoz hasonlóan, már Czuczor sem az ősi dicsőség, nemzete „hadrontó” hatalmának vagy a lovagi harci erények felidézésével való nemzetébresztést tekintette feladatának, hanem „visszavonástól” mentes nemzeti egységre való buzdítást, az idegen hatalom bomlasztó tevékenységével szemben tanúsítandó bátor helytállást. Ezt a költői alapállást sugallja már maga a témaválasztás is. Amikor ugyanis a költő műve középpontjába egy valós, konkrétan megfogható történelmi eseményt
