Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - TUDOMÁNY - Révész Bertalan: Czuczor Gergely, a nemzeti eposzköltészet úttörője (tanulmány)
Révész Bertalan foglalhatjuk össze fölkelti a nemzet fiaiban a honszeretet szent érzését, a megénekelt dicső hősök magasztos tettein felbuzdul a hazafiúi kebel, s olvasása nyomán minden hazafi törekvése oda irányul, hogy a kornak hasznos tagjává válhassék. Nos, ez valóban tömény etikai-társadalmi küldetés, nemzet- nevelő-politikai feladat: ebben rejlik végső soron népszerűsége és korszerűsége. Czuczor első hőskölteménye, az Augsburgi ütközet három ihletforrásból táplálkozik: a Bécs-ellenes nemesi-nemzeti oppozícióból, a hazai eposzelőzményekből és a klasszikus eposzi mintákból. Bár mindhárom ihletforrás nélkülözhetetlen ösztönzéseket ad, a döntő indítást Czuczor attól a Bécs-ellenes nemesi-nemzeti mozgalomtól kapja, amely az udvar meghátrálásához, az 1825—27-es országgyűlés összehívásához vezetett, s amelyet neveltetése és a papi szeminárium hazafias légköre révén odaadó figyelemmel kísérhetett. A megyék forrongása, alkotmányvédő mozgalma az Augsburgi ütközet írásakor-befejezésekor, 1823 tavaszán éri el tetőfokát. Ezekben a sorsdöntő hetekben költőnk tekintete a múlt felé fordul, s úgy érzi, hogy nemzete ügyét, a jelen küzdelmeit leghatékonyabban a „régi dicsőség”, a múlt hőstetteinek felelevenítésével szolgálhatja. A politikai események nyomán támadt nemzeti hangulatnak válik tehát szószólójává, pontosabban: ezt a közhangulatot igyekszik a költészet nyelvén tüzelni. Végső soron ez az országos hangulat avatja hamarosan, hőskölteménye révén, a nemzet költőjévé. Eposzával minden elődjénél eredményesebben járul hozzá a korszerű mondanivalójú és hangvételű romantikus epika megteremtéséhez — éspedig akkor, amikor irodalmunk egész mezőnyében a klasszikából a romantikába való átváltódás folyamata megy végbe. — Az Augsburgi ütközet elsődleges ihletője tehát — akár a Zalán futásáé —: a nemzetébresztés mélyen átérzett költői hivatástudata. Czuczor a honvédő harc megénekléséhez ihletet merített nagy klasszikus eposzunkból, Zrínyi Szigeti veszedelméből is. Talán a Zrínyiásznál is jobban magával ragadta az Áfium lángoló hazaszeretete, nemzetféltése, honvédő háborúra buzdító lendülete. Az Augsburgi ütközet látomásos nyitó képe: „Hunnia rettenetes karú hősei tűnnek előmbe...” — csakúgy, mint az utolsó sor figyelmeztetése: „Nem jó bántani magyart, mert vérrel védi hazáját” — Zrínyi remekművének filológialag is kimutatható elemeiből ötvöződik. Néhány apróbb filológiai egyezésen túl a Zrínyi-hatás elsősorban abban rejlik, hogy mind az eposzban, mint az Áfiumban „a hősi helytállás korparancsa” kap rendkívül erőteljes hangsúlyt.6 A nagy költőelőd tanítása nyomán Czuczor teljes mértékben tudatosítja, hogy bizonyos történelmi helyzetben, mint az 1822—23-as esztendők, egyedül a tettekben megnyilvánuló, áldozatkész hazaszeretet hozhat eredményt. És mi más jelenthetett volna költőnk számára cselekvőbb hozzájárulást a nemzeti küzdelemhez, mint az ősök harcos helytállásának, önfeláldozó példájának megéneklése. A Zrínyiász verselése (négyes rímű tizenkettős) azonban ez idő tájt már elavultnak, korszerűtlennek számított; költőnk ezért a hexaméteres forma, az eposzi-műfaji sajátságok tekintetében a homéroszi s még inkább a vergiliusi hősköltemény típust követi. Az iliászi példából merített, amikor egyetlen nagy
