Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - TUDOMÁNY - Révész Bertalan: Czuczor Gergely, a nemzeti eposzköltészet úttörője (tanulmány)
Czuczor Gergely, a nemzeti eposzköltészet úttörője Költőink ezt az egyértelmű tanulságot vonták le a szerencsésebb körülmények között fejlődő európai irodalmak történetéből. A feladat tehát: ezt kell megteremteni, ha méltók akarunk lenni az irigyelt külföldi irodalmakhoz és a magunk sajátos, nemzeti feladataihoz Igen, az irodalom ápolása nemzeti feladat s nem magánügy, az író „patrióta literátor”, nem pedig formai bravúrokat hajszoló tollforgató. De miért éppen az eposz művelését tekintik a létrehozandó nemzeti irodalom elsődleges feladatának? Hiszen — klasszikus (homéroszi—vergiliusi) műfaji követelményeit tekintve — e műfaj a 19. század húszas éveiben már Európa-szerte korszerűtlen. A magyarázatot mindenekelőtt abban kell keresnünk, hogy a hősköltemény harcos küldetése, nemzetnevelő-politikai szerepe — Horváth János szerint „cselekvő hősisége”2 — révén irodalomfölötti feladatokat vállal magára, ami végső soron a sajátságos kelet-közép-európai helyzetből adódik: a társadalmi elmaradottságból és legtöbb helyütt az önálló nemzeti lét hiányából. A 20-as évek elején Kisfaludy Károly Aurorájában jelentkező modern romantikus törekvések a megyék Bécs-ellenes forrongása nyomán megélénkült politikai élettől új lendületet kapnak. A nemesi ellenállás eszmei erőforrása a „régi dicsőség”, a harcos, erkölcsös erényeket felvonultató történelmi múlt. Ez a romantikus, múltidéző attitűd tette népszerűvé — művelését szinte kötelezővé — a történeti tematikájú elbeszélő költészetet, s avatta a húszas éveket irodalmunkban az eposz évtizedévé. Eposzköltőink számára a történelmi múlt, a hagyományok felelevenítése nem cél volt, hanem eszköz, nem menekülés a jelenből, hanem szolgálat a jövőnek. Szét akarták oszlatni „a bús feledékenység sűrű fellegét”, tettekre kívánták serkenteni „a tehetetlen kor... puhaságra serényebb gyermekeit”. íme Kölcsey tömören megfogalmazott gondolata, mely egyúttal a kortársak alapállását is kifejezi, a legeklatánsabb bizonyíték: „A nemzeti hagyomány... megbecsülhetetlen kincs. Nemcsak azért, mivel a história tudománynak... nyomokat mutat; hanem sokkal inkább azért, mert a nemzeti lelkesedésnek s annálfogva a honszeretetnek vezércsillaga.”3 Másutt meg ezt írja: „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg.”4 Vagyis: a nemzeti emlékezet, azaz a nemzeti hagyomány ápolása a „honszeretetnek”, a nemzeti öntudatnak s a haza gyarapodásán való munkálkodásnak nélkülözhetetlen ismérve. Mindebből következik, hogy az eposz a húszas évek jelenében gyökerezik, s a kor emberéhez szól, éspedig: a nagyszerű nemzeti múlt, századok hőstetteinek költői felmagasztalásával, korszerű mondanivalójával. Czuczor fellépésével egy időben az új irodalom vezére és szervezője, Kisfaludy Károly, már így fogalmazza meg a maga és nemzedéktársai költői hitvallását: „a múlt csak példa legyen most, / S égve honért bizton nézzen előre szemünk”.5 A hősköltemények tárgyalta honfoglalás és nemzeti királyaink kora tehát: politikai hatóerővé válik egyfelől, másfelől pedig: a megszülető eposz, mint nagyszabású irodalmi vállalkozás, az irodalmi élet emelkedésének, gazdagodásának is döntő bizonyítéka. Az eposznak 1817 és 27 között, íróink által megfogalmazott szerepét tehát így
