Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Gál Sándor: Mondd az életed! (Dobos László hetvenéves)
Dobos László hetvenéves Lehetne mindez a harmincas korosztály szívdobogásának a visszhangja is akár; egy megbélyegzett nemzedéké, amely átlépvén a Rubicont képes volt felegyenesedni, és elkészíteni a maga történelmi számvetését. így gondolom én, bárha kétségeim most is elő-előbuknak, s a tudott és ismert válaszok mögé sanda kérdéseket vetítenek. Mert miért is ne? Hiszen tudom, hogy van még tömérdek adósságunk, s azt is tudom, hogy a kérdéseknél csak a válaszok kimondása nehezebb. A Hólepedőben olvasom: „Szabadulni szeretnék valamitől... Szabadulni, megszabadulni.../.../ Többet érzek, mint értelmem megfogalmazni képes. Kicsiny, bezárt kör vagyok /.../ Hol vannak az én életformáim határai? /.../ Én csak önmagammal vagyok egyenlő — csupán önmagam életformáját tudom megtestesíteni /.../ Ha ez így igaz, akkor megtörténhet, hogy... minden keserűség az én egyetlen életemben teljesedik ki...” Mint amikor tüzes vas éri az embert: az ösztönök rándulnak meg tudatunktól függetlenül — védekezőn, tiltakozón. Mert milyen élet az, amelyben a keserűség teljesedik ki?! Aki ezt érzi, akit ez kényszerít a gondolkodásra, akinek ez, ennyi az összegző válasza, annak a dantei Pokol bugyraiból kellett visszatérnie közénk. Feltehetően azért, hogy e pokoljárást a boldogabbaknak és szerencsésebbeknek újra és újra megidézze. Mégpedig azért, hogy ne vesszen feledésbe, hogy „legyen belőle több példány”, vagy azért, mert régen felismerte, hogy „mindenütt én leszek az új keresztre feszített...” Hiába kerülgetem, előbb-utóbb eljutok a kimondás kényszeréhez: nincs itt semmi egyébről szó, mint a kisebbségbe kényszerített, sokszorosan megalázott és megszégyenített ember és a szellem történelmi tapasztalatairól és — ez is lényeges — tényeiről. Arról az abszurd sorsról, amely a tizenéves gyermeket — gyermekeket — határokon keresztül szökni kényszeríti, kényszerítette, ha anyanyelvén akart tanulni, s amely a felnőtt társadalmat a teljes jogfosztottság- ba abroncsozta. Aki kézbe veszi Dobos László munkáit, az ezzel a léthelyzettel szembesül; valamivel, amit csak ez a nemzedék ismerhetett meg a saját bőrén, s amit, ha ma kimondanak, sokan mesének vagy kitalált históriának vélnek Pedig Dobos László egyértelműen fogalmazta meg, hogy írásai miről szólnak: „Én képzeletben is csak a megtörténthez hátrálhatok.” Azt hiszem, ezután nemcsak jogos, hanem szükséges is a kérdés: Dobos László hét évtizedének, „megtörtént” valójának hozadékát ismerjük-é? Mit tudunk a Királyhelmec—Sárospatak—Pozsony határolta képzeletbeli — bermudai? — háromszög emberi, szellemi, történelmi topográfiájáról?! Majdhogynem az szaladt ki a golyóstollból, hogy: semmit! Holott ennek a hetven évnek az egyik lehetséges összefoglalását a Dobos László-i életmű egy része jelenti. A Teljes Életmű! Ezt azért igyekszem kiemelni, mert a mi térfelünkön az írói életmű nem csupán a könyvekben anyagiasul; van számos egyéb alkotóeleme is. Azokra az emberi vállalásokra gondolok, amelyek a közösség — itt tételesen a szlovákiai magyarság — megmaradásának elkötelezettségében, a hétköznapi létezés feltételeinek megteremtésében összegződtek és összegződnek ma is. Időnként, Dobos László életművén gondolkodva, néha úgy érzem, hogy az utóbbiak súlya alighanem több, de legalábbis azonos az irodalmi alkotásokéval.
