Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Gál Sándor: Mondd az életed! (Dobos László hetvenéves)
Dobos László hetvenéves De, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól, az életmű mérlegét ez a kettős egy adja és mutatja. S ami látható, az nem akármilyen emberi teljesítmény! Ha visszahátrálok az időben, akkor az idéződik föl bennem, hogy valamikor az ötvenes évek közepén Komáromban láttam először Dobos Lászlót. Valami ifjúsági konferencián voltunk együtt, s amikor beszélt, mintha minden mozgásba jött volna körülötte. Később, már a hatvanas években is, amikor visszakeveredtem Pozsonyba a sumavai katonaévek után, ugyanezt éreztem mindig, ha az Irodalmi Szemle szerkesztőségében voltunk, ha egy pohár bor szomszédságában kerestük a megoldást valamire... Itt kell leírnom azt, hogy a dobosi életmű első komoly „műve” maga az Irodalmi Szemle... Aztán a hatvanas évek hozzák az első regényeket, majd 1968—69-ben a politikai szerepvállalást — a miniszterséget. Ennek egyik eredménye a Madách Kiadó, a második pedig a kassai Thália Színház. A Thália Színház körüli emlékezések idején tavaly erről bizony alaposan megfeledkeztek. Holott Dobos László nélkül — de Tolvaj Bertalan és Szabó Rezső érdemei is elévülhetetlenek — minden erőfeszítésünk ellenére sem alakulhatott volna meg a színház. Ezt azért írtam ide, hogy nagy nemzeti/-ségi/ feledékenységeinkben ennek a ténynek azért maradjon nyoma. Máról nézvén az egésznek az a lényege, hogy az Irodalmi Szemle, a Madách Kiadó és a Thália Színház — a szlovákiai magyar intézményrendszer pillérei — megmaradtak, annak ellenére, hogy a husáki normalizáció alattomos megtorlása sok mindent elsodort. Dobos László számára ez a „normalizáció” közel húsz év szilenciumot jelentett, mondhatnám új jogfosztottságot, mindenből való kirekesztettséget, ami a szlovákiai magyar — és nem magyar — kultúrában, közéletben zajlott vagy éppen jégre tétetett. A „visszaminősítések” szinte a negyvenes évek keserveit emelték ismét jogerőre... Egyszer, valahol Kistárkány közelében a Tisza partján — a szatyorban üveg bor, pohár — a lehetséges kiútról beszélgettünk. Ami ebből emlékezetemben mindmostanáig megmaradt, az az és annyi, hogy a legnehezebb bajból, a legnehezebb helyzetből a szabadulást egyedül a munka — vagyis az írás — hozhatja el... Ekkoriban készült az Egy szál ingben, Dobos legfontosabb regénye. Később, egy más munkájában — az Engedelmével c. kötet záróelbeszélésében — a főszereplő mintha egyenesen akkori beszélgetésünket folytatná: ...azt g ondolom, szavakkal is meg lehet tartani valakit az életnek: elmondatlan beszélgetéseinkkel, közös időnk erejével, mert az összefogódzó erőlködés a szikrányi életet is képes parázzsá fújni...” Ha krónikát írnék s nem születésnapi köszöntőt, akkor most az 1989-es esztendő drámai perceivel folytatnám, mondjuk december első napjaival, majd a következő év elejével, az Együttélés megalapításával, ami — bár ismét politikai szerep — elválaszthatatlan Dobos László életművétől. És az azóta betöltött politikai és közéleti szerepek is; parlamenti képviselő, a Magyarok Világszövetsége alelnöke... Mindeközben a Kossuth-díj. És közben eltelt közel húsz év új Dobos-könyv nélkül! Ezt a hiányt szinte minden találkozásunk alkalmával újra- és újra felvetettem; hogy nagyon ideje volna már félretolni minden időpusztító tisztséget, s az íróasztalhoz ülve folytatni az írást — akár egy szál ingben is...
