Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Gál Sándor: Mondd az életed! (Dobos László hetvenéves)
Mondd az életed! „Mi olyan pillanatban fogamzottunk emberré, amikor a történelem verte ránk keresztelő pecsétjét. ” (D. L.) Esik az eső; veri az ablakomat kegyetlen következetességgel, mintha az idő darabjai hullanának alá Isten tenyeréből, s az üvegen szétrobbanva új dimenzióvá lényegülnek... Hullik az idő kívül s bent, bennünk, életünkben, és bárhogy is tiltakozik az értelem ellene, ama belső térben is minden időtöredék más és más térfogatot nyer; hozzáépít valamit életünkhöz vagy romlást hoz. Mennyi mennyei csoda kötődik akár egy pillanathoz is! S honnan, milyen mélységekből — vagy magasságokból — érkező ez a megfoghatatlan, tapinthatatlan bennünk létező sereglés?! A kimondhatatlan-kimondható! S íve is! Születéstől a halálig. Borzongatóan szép az egy-ember történelme. A minden-eggyé! Ha elmondhatatlan is, ha leírhatatlan is: mű, és — egész. Mert része a Legnagyobb Földi Kalandnak — teremtés. Végtelen, megszakítatlan folyamat; az emlékezet kiteljesedése. Amióta ennek a fent mondott folyamatnak a sodrában élek, időről időre odaravaszkodik elém az a kérdés, hogy: milyen különleges erőforrásokat kell az embernek magában fölszabadítania, hogy a semmiből legyen valami?! Például az üres papíron egy mondat. Vagy a mondatok gyöngyfüzére. A véges-végtelen történések egybefonása, verssé, elbeszéléssé, regénnyé lénye- gítve — könyvvé! —, amely kézbe vehető, továbbadható — sőt! —, továbbmondható. De az is elém hullik, s gyakorta, hogy ezeket a belső, láthatatlan és kiismerhetetlen erőforrásokat mi táplálja? Miből töltődnek föl, hogy képesek legyenek — s általuk mi is — a meg- és megújulásra!? Időnként úgy tűnik fel előttem, hogy már-már istenközeli ez a lét-csoda. Csak hát, mert pogánnyá keményített a huszadik század, nemigen tudok hinni holmi istenlétben. De akkor meg mihez hasonlítható az íróemberben lévő teremtéskényszer? Egy eszme, egy gondolat vagy egy élménysor barbár tárgyiasítása. Hajlam? Tehetség? Tudás? Vagy: kétségbeesettség? Hogy megragadjunk valamit a saját időnkből, s azt rögzítvén megőrizzük magunkat? A kort, amely bennünk van, amely belénk szakadt, s amelyről vallani kell, ha belészakadunk is?! Nincs bennem semmi bizonyosság, de ha a teremtéskényszer legmélyebb rétegeit bontom fel, akkor a kétségbeesést látom a legelemibb erőnek. Mert a kétségbeesés cselekvésre kényszerít; cselekedni kényszerít! Hogy valami megtörténjen bennünk, velünk, általunk.
