Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Fonod Zoltán: Egy 65 éves fiatal költő információs bankja (beszélgetés)
A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése szólva. S Roland Barthes axiómáját kiegészíted azzal a régebbi Barthes-meg- állapítással, hogy a mü pusztán „verbális lehetőség”. Környezetéből kiragadva azonban ez a Barthes-szöveg félreérthető\ szlovákiai magyar léptékű (szűkítő) lehetőségként is értelmezhető, mint ahogy az egykori Egyszemű éjszaka (1970) című antológia összeállítása esetében talán így is hatott. Pedig Barthes a csoda megalkotásaként értelmezi a lehetőséget: A klasszikus művészetben a kiformált gondolat szüli a szót, amely „kifejezi”, „tolmácsolja". A modern költészetben ezzel szemben a szavak bizonyos formális folytonosságot teremtenek, amelyből lassankint valami, nélkülük lehetetlen értelmi és érzelmi közeg alakul ki; s a szó akkor annak a szellemibb terhességnek az érlelő szakasza, amelyben a „gondolat” kialakul és a szavak véletlenjének jóvoltából lassankint hajlékot talál magának. (Roland Barthes: Az írás null foka, 1953). — Értem az aggodalmadat! A verbális lehetőség hangsúlyozását valóban lehetne akár dilettantizmusra buzdításként is értelmezni: írjunk, ahogy tudunk, ahogy esik, úgy puffan, nem számít, ha a szövegünk banális szó-, sőt betűhalmaz, majd jön a kritikus, s jelentést magyaráz bele! - Természetesen Barthes-tól is, tőlem is távol áll az ilyenfajta dilettantizmus-propagálás. Ezen túl pedig én az olvasómban is feltételezem az enyémhez hasonló olvasottságot, azaz, ha azt mondom, hogy verbális lehetőség, akkor ez egyszerre akarja asszociálni az idézet lelőhelyének, a többíves Az írás nulla foka c. műnek valamennyi kijelentését. Alapvetően pedig azt jelenti, hogy az irodalmi mű nem egy adott gondolathoz igazodik többé. Barthes egyébként csaknem pontosan megjelöli a fordulat idejét: 1850 körül fordul - szerinte — az írás eleve adott jelentése a nulla fokba (feltehetően a Fleures du mai megjelenése itt a meghatározó), ettől fogva az irodalom - ahogy Barthes mondja - a stílussal telített, azaz a műstrukturálódás a nyelvi analógiák, képzettársítások mentén folyik, az egyik szó, kifejezés, grammatikai szerkezet adja, hozza a másikat, de ez a módszer, írásmód a modern szerzőben a klasszikus szerző műveltségénél egyáltalán nem kisebb, hanem ha lehet, éppen fordítva: nagyobb műveltséget tételez föl. Főleg a gadameri értelemben felfogott nyelv (a nyelv világtapasztalat!) maximális, alkotói ismeretét követeli meg. S ami az Egyszemű éjszaka értékelését illeti: valószínűleg nem véletlen, hogy az egykori antológia nemzedékéből épp azok a szerzők morzsolódtak le, akik nem a nyelv világtapasztalat-jellegéből indultak ki, pontosabban: akiknél a verbalitás pillanatnyi lehetőségeihez nem társult elégséges előzetes világtapasztalat. * Említett tanulmányodban (korábbi véleményedtől eltérően!) a szlovákiai magyar irodalom (sőt a világirodalom) fogalmát is megkérdőjelezed. Számomra érthetetlen és vitatható következtetéseket vonsz le DionýzDurišin képtelen állításaiból. Ez a tanulmány az általad szerkesztett Kontextus című kiadványban jelent meg (1985), szerkesztői megjegyzés nélkül! Megítélésem szerint a magára valamit adó magyar író soha nem azonosult azzal az ostoba gondolattal, hogy a kisebbségi magyar irodalom Csehszlovákiában független az egyetemes magyar irodalomtól, sőt (Durišin szerint) —
