Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Fonod Zoltán: Egy 65 éves fiatal költő információs bankja (beszélgetés)
A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése horribile dictu! — szerves része az adott államközösség irodalmának. Az általad említett híd-szerep és a kettős kötődés elmélete is egyfajta kényszerlehetőség volt ezekben az évtizedekben arra, hogy a kisebbségbe került író és irodalom az egyetemes magyar irodalomhoz való tartozását — a politika acsarkodásai ellenére is — megtarthassa! S ez egészen más valami, mint ami Ďurišin vágyálma volt... — Régi igazság, hogy a rab és a rabtartó idővel hasonlítani kezd egymásra. Az elmúlt század nemzeti és szocialista hatalmi struktúráiban az irodalom sorsa a rab és rabtartó koordináta-rendszerében alakult, s mondanom sem kell, hogy soha nem az irodalom volt a rabtartó. Az annak idején nemzetiségi vagy kisebbségi irodalomnak nevezett irodalomformációban mi is a rabtartónkra, azaz arra a szocialista államra hasonlítottunk, amely csak határokban és börtönökben volt képes gondolkodni. A légmentesen zárt határok között bizonyos kényszerautonóm-létre voltunk kárhoztatva, s ebből a szükségből ki-ki a maga habitusa szerint megpróbált személyes előnyt vagy irodalmi erényt kovácsolni. Emlékszem egy szekcióülésünkre (a fiatalabbak kedvéért jegyezzük meg, hogy régebben a szlovákiai magyar írók társaságát hívtuk így), szóval egy szekcióülésünkön Rácz Olivér takaratlanul megvallotta, hogy őt jól fölfogott személyes érdek köti a nemzetiségi keretekhez; Csak ne nagyon igyekezzünk a magyarországi fórumokra, mert a mi szerény képességeinkkel itthon, a kisebbségi viszonyok között jobban érvényesülhetünk — mondta. A nemzetiségi irodalom kategóriát én magam is valóban sokáig elfogadtam, de az én értelmezésemben a nemzetiségi jelző tartalma sohasem a bezártság és a saját mérce, hanem a végletes, a nemzetinél is nagyobb nyitottság és világirodalmi kritikai mérték volt. (Aki nem hiszi, olvassa el az 1979-ben megjelent Hagyomány és nyitottság c. dolgozatomat, vagy akár a még korábbi, 1969-es keltezésű Küldetés - önvállalás - küldetés, illetve A csehszlovákiai magyar irodalomért című jegyzeteimet! Ez utóbbi címe ne tévesszen meg senkit, a csehszlovákiai jelző itt egyrészt a szűkítő, a nyitottsággal szemben bezártságot, provinciális gondolkodást jelentő szlovákiai jelzővel szemben nyert sajátos jelentést, másrészt történeti motiváltságú volt, s azt akartam kifejezni vele, hogy mi nem pusztán Csehszlovákiában élő írók - azaz betelepültek —, hanem a terület őshonos lakói vagyunk.) Persze, dehogy akarom én itt az esetleges egykori szerecsenségemet mosdatni, hisz ma már néha - mint afféle kései Ignotus-tanítvány — a pillanatnyi véleményeimet sem tudom következetesen vállalni (tudvalevő, hogy Ignotusnak volt a szavajárása: Nem osztom a saját véleményemet!), de annyira azért nem vagyok nyitott (azaz liberális), hogy a tegnapi véleményemet csak azért ne osszam, mert ma is azt vallom, amit tegnap vallottam. Summa summárum: ma úgy látom, hogy az alkotás számára a teljes nyitottság, a minden hatásra fogékony, befogadó szellem és nyelvi elaszticitás a leggyümölcsözőbb, s hogy az irodalom mellett mindenféle jelző (kisebbségi, nemzetiségi, nemzeti stb.) beszűkítő, korlátozó hatású, szinte a műszer-idealiz- mus elvei szerint működő, s ennél fogva elég lenne talán pusztán irodalomról beszélnünk, s az irodalom alatt mindig a konkrét nyelvben megképződő
