Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - KEGYELET - Dénes György: Húsz éve halt meg Szabó Béla, irodalmunk szegénylegénye
Dénes György tele. Maga a szabónesterség... nem ébreszti fel bennem az igazságnak, a békének, az elégedettségnek még a szikráját sem, sőt, mondhatnám, inkább lesújt... Hogy álláspontom helyes, és hogy ösztönöm nem csal meg, bizonyítja az az egyszerű tény is, hogy eddig még nem tűzték ki a szabóság Nobel-díját” — elmélkedik Az élet peremén c könyvében. Szabó Béla azonban kitört a szabóműhely fülledt melegéből. Inkább a szabadságot, az irodalmat választotta, akkor is, ha tudta, hogy abból nem lehet megélni, s éhezés és nyomorgás lesz az osztályrésze. Hogy is maradhatott volna ott, ahol testét-lelkét kimerítette az egyhangú robot? Ki írta volna meg akkor helyette a szívében hordott sorsokat? Versekkel kezdte, mint a legtöbb prózaíró. Első kötete, a Fölszakadt gondolatok 1926-ban, 22 éves korában jelent meg szülővárosában. Utána még három verseskönyvet adott ki saját költségén. A kritika túlnyomórészt elmarasztalta költészetét, Fábry azonban megjegyzi legérettebb sorait s mottónak használja: „Nincs pontosan kicirkalmazott, körvonalazható költészete, de vannak halhatatlan verssorai: A legszebbet nem lehet eleget ismételni: „Csend... Halljátok? Álmom: kenyér meg tej kopog az ablakomon.” 1975-ben Mayer Judit szerkesztésében megjelent válogatott és új verseinek kötete: Kenyér meg tej címmel. Visszhangtalanság fogadta. Pedig Szabó Béla nem tartozott a rossz költők közé, ha több versét szürkévé mosták is a prózai sorok. Versei expresszívek, szenvedélyesek és magukkal ragadók. „Éhség” című versét így kezdi: „Mint vékony cérnaszálat harapom el fogaimmal a torkomba felgyülemlő sírást, és a szememig sem engedem jutni...” Az „Eszembe jut” c versében mondja: „Most, hogy tavasz van, és nézem a zöldtől dagadó fákat, eszembe jutnak a terhes asszonyok, és anyám is eszembe jut, ki téli estéken a petróleumlámpa sárga fényénél kopott ingecskét foltozott a tavasszal születendő új testvérkének... Ezra elindul című első regényét 1935-ben adja ki. A könyvben életútjáról ad számot, mint ahogy legtöbb elbeszélésében, regényében is önmagát rajzolja meg. Legjobb könyveiben: A menyasszonyban, A család kedvencében, vagy a Marci, a csodakapuáo&n átélt történeteket használ fel, ezekre építi regényeinek mondanivalóját. Ha nem is remekművek ezek a regények, olyan értéket jelentenek, amelyek Szabó Béla művészetét átmentik a jövőbe. Sűrűn találunk bennük fejezeteket, amelyek elkápráztatják az olvasót s meglepően szép érzésekkel töltik meg szívét. Idézzünk csak „Mindennapi kenyér” c. írásából, amely szinte misztériummá nemesül: „Anyám ekkor már ott áll a hatalmas teknő előtt, amely egy kicsi koporsóra hasonlít, most mégis a család mindennapi kenyerének szülője... Két keze ökölbe feszül, újra és újra nekilendül, gyúrja, paskolja a tésztát, szakadatlanul, pihenés nélkül. Arcán
