Irodalmi Szemle, 2000

2000/9-10 - KEGYELET - Dénes György: Húsz éve halt meg Szabó Béla, irodalmunk szegénylegénye

Húsz éve halt meg Szabó Béla, irodalmunk szegénylegénye

megfeszül, kifényesedik a bőr, homlokán verejték gyöngyözik, de kérges ujjáról már leválik a kenyér tésztája. Ez az érlelődés jele, ezt már én is tudom, de azért még nem hagyja abba, még eljátszadozik, szép domborúra gereblyézi a hatalmas tésztadombot, aztán meghitt, biztos mozdulatokkal letakarja a durva szövésű vászonabrosszal. A szobában még mindenki alszik, de a kemencében már izzó szénné égnek a nagy fahasábok, és az abrosz alatt emelkedni, dagadozni kezd a tészta, mintha anyám az otthon lelkét gyúrta volna belé...”

Fábry Zoltán becsülte Szabó Béla tehetségét, szegénységből feltörő, igazságkereső művészetét. Ezért bírálta másnál keményebben, szordínó nélkül. Szabó ezt gyakran nehezményezte, aztán belátta, hogy igaza van Fábry Zoltánnak, akit végtelenül tisztelt és szeretett. Fábry szerint Szabó „a meglepetések embere”, akinek írásai hol csodálatra méltóak, hol bosszantóak. „A menyasz- szony”-ról például azt írja, hogy közel áll a remekműhöz; „Képletesen: tökéletes váza, amely egy indoktalan, felesleges mozdulatra kis repedést kapott, és új próbálgatásra, kopogtatásra a várt csengés helyett már hangot váltott...” Könyveit ilyen repedések, törések jellemzik, tematikai, szerkezeti és stílusbeli anomáliák, kirívó, idegen szálak a meseszövés érzékeny szövetében. Fábry hol elfordul Szabó Bélától, hol visszatér hozzá, dicsérve lírai realizmusát, egyedi látásmódját, kifejezési készségét.

Életének első fele a hányattatás, a nincstelenség és az üldöztetés jegyében telt el. A Monarchiában született, a burzsoá Csehszlovák Köztársaságban serdült legényemberré, hogy utána átélje sorsának legszomorúbb, legnyomasztóbb korszakát, a fasiszta Szlovák Köztársaság éráját. Élete Nagymihály, Kassa, Pozsony, Prága és Pest között oszlott meg. E városok között ingázott vágyakkal és csalódásokkal szívében. A szóban forgó városok milliője ott kísért könyveiben, hol nyers naturalizmussal, hol lírai színekben ragyogva. írók, szerkesztők, szerkesztőségek, úri mecénások elevenednek meg önéletrajzi fogantatású könyveinek lapjain, de megtaláljuk a munkanélküliek világát, a pozsonyi „köpködő”-t, ahol munkára vártak a szegények, a fogdák világát, ahová be-belökték az embert, a menhelyeket, kocsmákat, és a sivár, hónapos szobák mocskát, ahol ágyrajárók váltották egymást.

Csak a szlovák főváros „fölszabadulása" után jutott emberi körülmények közé, mikor „leszakadtak róla a súlyos rabláncok: s a világosság, a szabadság bűvkörébe került...” 1948-ban az Új Szó szerkesztője lett, s a lap nyugodt körülményeket teremtett számára, hogy zavartalanul alkothasson. 1945-től regényeinek, elbeszéléseinek, riportjainak és emlékezéseinek legjavát írta meg, többek között a Steiner Gábor életéről szóló regényes életrajzot.

Ha íráskészségét, művészetének erejét összevetem Egriével, akkor Szabó Béla az érdesebb és eredetibb, de az egyenetlenebb is. Botlásai és bakugrásai ellenére van a szövegében valami vonzó, lebilincselő varázs.

Anyakomplexusa volt, az anyja utáni szinte beteges vágyódása föl-fölbuk- kan szövegeiben. Zola regényei keltették föl benne az írás olthatatlan vágyát. Szerette és tisztelte József Attilát, ugyanúgy az útját egyengető „stószi remetét”. Leghőbb példaképe és szerelme azonban Petőfi Sándor. Sokat és rajongva írt róla. Meg kell emelnünk kalapunkat Szabó Béla emléke előtt, ha olvassuk naplójában, hányszor zarándokolt el Petőfi ligeti szobrához, különösen a költő