Irodalmi Szemle, 2000

2000/9-10 - Dénes György: Emlékek egy látogatásról Csontos Vilmosnál

Dénes György

— Az talán menne. De hiányzik a nyugalom. A nyugodt élet. A nyugdíj utáni életet másképpen képzeltem el. Még mindig nagyon sok a munka.

— Mivel töltőd az időt napközben?

— A ház és környéke elég tennivalót ad nekem. Gondozom a nyulacskáimat. Van 17 család méhem. Itt a nagy kert. Enni kérnek a libuskák, tyúkok, kiscsibék, kacsák. El kell látnom őket. A feleségem nem bírja egyedül. Az egészsége is megfogyatkozott.

— Amikor megleptelek, a kaszát pengetted. Nekem erről gyermekkorom jutott eszembe, mikor a parasztok egymással versenyezve verték a kaszát, hol aratásra, hol meg széna- vagy sarjúkaszálásra készülődtek.

— A kertünkben van egy darabka here, abból akarok lesuhintani egy kicsit. Harminc nyulacskám van, nyuszikáim elvárják, hogy naponta friss herét vágjak nekik. Sokat nem kaszálok, nehogy megsorvadjon a here. így mindig frisset kapnak. Annyi herém van, hogy száríthatok nekik télire is. Felrakom a padlásra, hogy télen is majszolhassanak belőle.

— Jó annak, aki ilyen testközelben élhet a természettel. Különösen ilyenkor, nyáron. Te reggeltől estig hallhatod a madarak énekét, gyönyörködhetsz a fákban, virágokban. Ezért olyan színesek és bensőségesek a természetről szóló költeményeid. Bizonyára gyakran megihlet a természet szépsége.

— Már nem annyira. Fiatalabb koromban néha három verset is írtam naponta, most évente ha írok hármat.

— Első versed is abból az érzésből fakadt, hogy elandalított a pacsirta dala. Ha jól tudom, a mezőn ültél, a barázdában, amikor megszólalt a pacsirta. A pacsirta volt annak a versnek a címe?

A költő kissé eltöpreng. Fölidézi azt a régi szép napot, amikor a pacsirta dala megdobogtatta a szívét.

— Nem is tudom, mi volt a címe annak a versnek, amelyet a pacsirtáról írtam — mondja csendesen. — De megbabonázott engem, amikor dalolt fölöttem.

— Ez benne van az önéletrajzodban. Add csak ide a „Gyalogút-at.”

Vilmos matat a szekrényben, megkeresi a karcsú könyvet és átnyújtja. Az

ötvertnegyedik oldalon megtalálom a pacsirtás részt és halkan betűzgetem: „Akkor örültem, ha anyám a saját földünkre küldött dolgozni. Ilyenkor zavartalanul csodálhattam az elém tárulkozó mező szépségét, színpompáját, teli tüdővel szívhattam a föld sajátos illatát, s nem győztem betelni vele... Ilyen nap volt az is, amikor a kenderföldre küldtek szüleim répát egyelni. Senki nem volt a közelemben, mégsem éreztem magam egyedül. Dalos pacsirta tárta fölém a szárnyát, trillázott, csattogott az egész határ. Május volt, akácvirág illatát terelgette a lenge szellő. Soha nem érzett kábulat kerített a hatalmába, felkapott, s odaemelt a pacsirták közé, fel a magasba, hogy a dalaikat ne csupán hallhassam, hanem meg is értsem... meg is tanuljam... Kis notesz volt a zsebemben, napszámaimat szoktam belejegyezni. Észre sem vettem, hogy a barázdában ülök, s verset írok a noteszembe: Fejem fölött szépen szól a pacsirta,/ Szép az élet — ég kékjére azt írja... Csupán e két sorára emlékszem. A notesz is rég elveszett, első versemmel együtt. A lelkem ajtaját azonban ez a kis vers nyitotta meg az utána következő többi száz előtt, s az a pacsirtadal