Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Jánossy Lajos: Garázsmenet (elbeszélés)
Jánossy Lajos nyúlt. A férfi, mint a Mackena aranyában, elvigyorodott, kivillant tökéletes fogsora. Akkor gyertek velem, van a közelben egy emberem, halál frankó, én csak benne bízom, megmutatjuk neki, mondta és elindult a Rákóczi út felé. Ahogy előttünk lépdelt, csípője két oldalára odaképzeltem a coltokat, baseballsapkáját kalapra cseréltem, és szinte hallottam, ahogy sarkantyúi megpendülnek a belvárosi forgatagban. A Kossuth Lajos utcán egy kapualjba fordult, a hátsó, egykori cselédlépcsőn két emeletet mentünk. A férfi egy ajtó előtt állt meg, két rövidet, egy hosszút csöngetett, az ajtó résnyire kinyílt, a Zoli bácsihoz jöttünk, mondta. Nehéz levegőjű, üveges verandába léptünk, mintha valami Chandler-regényben, gondoltam, a Hosszú álom, jutott eszembe, igen, a Hosszú álom eleje, párás levegő, és a trópusi növények illata, mint a takaró alatt forrásban lévő alkoholnak. Az üvegházból barna, kétszárnyú ajtó nyílt polgári belsőbe, ahol robosztus íróasztal mögött hetven körüli úriember üldögélt, bal kezénél hamutartóban vastag szivar haldoklott, mellette hagyományos patikamérleg. Omar Sharif elkérte Bandikától az árut, a decens úr, hasonlóan a Kígyó utcai becsüshöz, aprólékosan vizsgálta az ékszert. Hát kérem, kezdte a mondatot, és az összeg, amivel befejezte, pontosan megegyezett az előzővel. A becslési díj pedig ötszáz forint, tette hozzá csöndesen. Jó, akkor ezt levonjuk a végéből, mondta emberünk, innen tudhattuk, a nagymama egykori hozományának sorsa megpecsételődött. A lépcsőházban, a kukáknál Omar Sharif a kabátjába nyúlt és ujjai között kipörgette a bankjegyeket, aztán lóra kapott és elügetett. Nyugtalanul számoltunk utána a köteg pénznek, felsóhajtottunk, mind megvolt. A kínai vendéglőben az asztal közepén üvegtálban néhány sütemény pihent, melyeknek belsejében közmondás lapul. Szétroppantottam az egyik kagyló alakú desszertet: „Hagyd el a tanulságot és meg nem bánod” — ez állt a cédulán. Összehajtogattam és zsebembe csúsztattam, közben megtapogattam a gyűrűt, megvolt. Többféle tálat rendeltünk, aperitifnek forró pálinkát, az ételekhez fehér- és vörösborokat. Szótlan és mohó táplálkozás következett, miután Bandika jóllakottan megszólalt, három futamot még megcsíphetünk, mondta. Én a kaszinót javasoltam, de Bandika érvei megadásra késztettek: a lóverseny kilenckor zár, ezzel szemben a kaszinó köztudottan egész éjjel nyitva tart, a kettő tehát nem zárja ki egymást, csak a sorrendet kell aggályosán betartanunk. Nagyvonalúan rendeztük a számlát, taxit hívtunk és az ügetőre vitettük magunkat. Összevissza játszottunk tétre, helyre, befutóra a legkülönfélébb variációkat, de hiányzott belőlünk a játékosoknál nélkülözhetetlen belső fegyelem, a lélekjelenlét intenzív ébersége, amely számára a tribün, a pénztárak, a sövények és az istállók övezte pálya jó és rossz jelekben gazdag univerzum, az isteni sugallatok és megérzések világa, a sors és a véletlen keresztjére feszített ember passiója, üdvözülés és kárhozat megállíthatatlan forgószínpada. Az utolsó futam indulóit már el sem olvastuk, a hangos bemondó felsorolását, férfiasra cigarettázott, minden szótagot elnyújtó női hang, eleresztettük a fülünk mellett, csak úgy, kabalából álltunk be a pénztár előtti sorba, hogy majd az utolsó pillanatban, közvetlenül a pénztárosnő kérdő pillantására adjuk meg a számokat, megvárjuk ezt a misztikus pillanatot, rajtunk már csak ez segíthet.
