Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Jánossy Lajos: Garázsmenet (elbeszélés)
Garázsmenet Az ablaknál támaszkodtunk, Bandika valamit handabandázott a beütő öregasszonynak, hogy ezt előre, azt hátra, egyébként meg az egész mezőnyt keverve, amikor valaki megveregette a vállamat, hátranéztem. A zömök, egészen sötét bőrű férfi már a kezemet szorongatta, régi ismerősként üdvözölt. A késő októberrel dacolva, színes, rövid ujjú ing feszült a tetovált karokon. Amennyi della van nálatok, dobjátok össze és csak a három-ötöt egyenesbe, érted, a három-ötöt, mondta megállás nélkül, egy szuszra, közben mélyen a szemembe nézett. A hangjában volt valami varázslatos izgatottság, a jólértesült- ség és a prófécia szuggesztív keveréke, aminek lehetetlen volt ellenállni. Bandika mellé furakodtam, leállítottam áttekinthetetlen kombinációit, kiszáradt torokkal a hármas és az ötös számokat kértem, szerényebb téttel, mert azért még volt bennem némi bizalmatlanság, óvatosságra intő önkontroll. A zsebemben, amikor kivettem a pénzt, éreztem, ott lapul a gyűrű. Újdonsült barátomat bemutattam Bandikának, eleget téve így az udvariasság szabályainak, és elkerülve az udvariatlan helyzetet, hogy nem tudom megszólítani ezeréves cimborámat. Karcsi vagyok, Nagy Karcsi, mondta. A következő pillanatban már megkönnyebbültem lekarcsikáztam, mitől kezdve ő engem következetesen Viktornak szólított. A lovak már a célegyenesben trappoltak. A hetes Lucky Star vezeti a mezőnyt, mögötte a hármas Ködlovag, a harmadik helyen az ötös Szédítő, ismételgette a hangos bemondó. Aggodalmasan pislogtunk tippadónkra, aki azonban semmi jelét nem mutatta a nyugtalanságnak. A lovak szorosan egymás mellett értek a célba, a hetes szemmel láthatólag orrhosszal elöl volt. A recsegő női hang megerősítette a számunkra bukást jelentő befutót. Már apró darabokra téptem volna a fogadószelvényt, amikor Karcsi finoman, de határozottan megfogta a kezem, várjuk ki a végét, mondta. Pálinkás poharainkat szorongatva várakoztunk, nem kell darázni gyerekek, mondta Karcsi, iszunk mi még pezsgőt este. Bandikával tanácstalanul pislogtunk egymásra, amikor a versenybíróság váratlanul célfotót jelentett be. Pár perc múlva az eredményjelzőre felhúzták a számokat, hivatalos befutási sorrend, szólalt meg a hangszóró, a célfotón első a hármas, orrhosszal második a ötös, másfél testhosszal harmadik a hetes. Földbe gyökerezett lábbal álltunk, Karcsi kacsintott, megveregette Bandika hátát, aki meggörnyedt, csodálkozó arca fájdalmasat rándult. Karcsi pezsgőt rendelt, mondtam, gyerekek, hogy nem kell kapkodni, mondta. Hiába faggattuk, az eredményhirdetésről nem nyilatkozott, hallottátok, nem, mondta, ami a táblán, az a tiketten, ez a lényeg, ha pénzt kapsz, soha ne utasítsd vissza, legyen ennyi elég. Aztán rövid félóra leforgása alatt megtudhattuk róla, hogy egykor bokszoló volt, ezt éreztem, tette hozzá Bandika, családjával a magyar Harlem főutcájában, a kőbányai Hős utcában lakik, ahol a rendőröket az ablakon szokták kihajigálni, ha bármire szükségünk van, műszaki cikkek elsősorban, csak szóljunk neki bátran, most pedig mulatni fogunk. Mire átvehettük a nyereményt, a tribün kiürült, a büfé elnéptelenedett. Zsebre gyűrtem a guriga pénzt, középső ujjam érintette a gyűrűt, megvolt. Újabb pezsgők kerültek terítékre, a személyzet Martinit fogyasztott, mi egy állópultnál ittunk mámorosán, hol Karcsi, hol egymás vállát veregetve. Nagy vagy, Karcsikám, ismételgette Bandika, nem egyszerűen nagykarcsi, hanem a
