Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Jánossy Lajos: Garázsmenet (elbeszélés)
Garázsmenet szobája előtt levettem a cipőmet, a szekreterhez osontam, és remegő kézzel zsebre vágtam a családi, címeres pecsétgyűrű színarany másolatát, ami szokás szerint mindig a legfiatalabb utódot, ahogy egykor nagyapám mondta, a trónörököst illeti. A címerpajzsban fél lábra szökkent oroszlán nyújtózkodott a három hegycsúcs fölött álló csillag felé. Bandika határozott utasításai szerint a Kígyó utcába, az állami becsüshöz tartottunk, Bandika ugyanis régről ismerte már ezt a helyet, nem kockáztatunk, mondta, csak a tuti játszik. A világítatlan folyosó sötét kapualjba torkollott, a belső udvarból nyílt a hat négyzetméteres iroda. Előtte még át kellett jutnunk a kapu előtt ácsorgó nepperek ritkás sorfalán, hogy aztán beléphessünk a szentélybe, ahol az asztal mögött ősz hajú úr ült, orrán vékony, aranykeretes szemüveg, vasalt, fehér ing, mellény, mintha skatulyából húzták volna elő. Megilletődve torpantam meg a küszöbön, Bandika előre lépett, mit hoztak, kérdezte az úr, Bandika a zsebébe nyúlt és nyitott tenyérben megcsillantak a drágakövek. Az ősz úr felpillantott, mint matektanár a feleltetés előtt, nem szólt, finoman manikűrözött mutatóujjával hármat koppintott az asztal politúrján, Bandika letette a gyűrűt. A becsüs, nevezném inkább a nemes fémek mérnökének, törékeny zongoristaujjaival felemelte az ékszert, rezzenéstelen tekintete pár pillanatig időzött a köveken, a bal szeme elé nagyítót csippentve gondosan, de az értő szem rutinos gyorsaságával megvizsgálta, levette a nagyítót, a gyűrűt egy elektromos mérleg fémlapjára helyezte, a digitális kijelzőn számok vibráltak, majd megszűnt a vibrálás, a számok megtalálták helyüket, az úr ránk nézett és egy összeget mondott. A gyűrűt visszatette az asztallapra és várakozón felnézett a szemüvegkeret fölött. Zsebembe nyúltam és leplezhetetlen remegéssel az ujjaimban, letettem, azaz csak letettem volna elé a pecsétgyűrűt, mert az az utolsó pillanatban ugrott egyet, ki a kezemből, az arany koppant az éles fényben. Az úr fogta ezt is, megismétlődtek a mozdulatok, levette a mérlegről, mondott még egy összeget, majd összekulcsolta maga előtt a kezeit és közömbösen kinézett az ajtóüvegen. Sietősen a zsebembe süllyesztettem a gyűrűt, még megbeszéljük, mondtam izgatottan, és kifordultam az üzletből. Bandika az udvarban lépett mellém, meg vagy őrülve, most mit sztremálsz, nem erről volt szó, hadarta, itt hagyjuk a cuccot, aztán havaj. Remegő térdekkel léptem ki az utcára, Bandikám, ne hülyéskedj, egy autó ára van a zsebünkben, használt és kicsi, az igaz, de mégiscsak autó, mondtam, és a Felszab tér felé indultam. Három kört mentünk így a Belvárosban, miközben Bandika győzködött, hogy itt a nagy sansz, most aztán belehúzhatnánk. Végül ő győzött, nincs más választásunk, élnünk kell, mondta, beadtam a derekamat. Élnünk kell, de így, kérdeztem még utoljára bátortalanul, mire Bandika határozott igent mondott, igen, most így, mondta ellentmondást nem tűrően. Rendben, de akkor ma a felét, aztán amikor elfogy, mehet a másik is, mondtam váratlan határozottsággal. Bandika szemében vádló fény villant, végül sietős ügyetlenséggel megvonta a vállát, rendben, mondta, úgyis kelleni fog, szúrta hozzá és kilépett. Visszafordultunk, de az üvegajtón már a zárva tábla hintázott. A kapualjban baseballsapkás férfi ácsorgott, a simléder alól Omar Sharif hasonmása kacsintott ránk. Van valamitek, kérdezte. Bandika automatikusan a zsebébe
