Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Jánossy Lajos: Garázsmenet (elbeszélés)
Jánossy Lajos Garázsmenet Bandikától indult az egész, mint akkoriban minden. Barátságunk már legalább másfél éve tartott, másfél év mindennapos együttlét. Azon a héten viszont elfogyott a cérna, elfogyott a türelmünk, elfogyott minden. Meguntuk a nélkülözést, hogy százasokkal járjuk a borozókat, hogy az üvegvisszaváltásokból épphogy cigarettára futotta, hogy a kölcsönök elapadtak, hogy a régi nőismerősök rendre elzárkóztak, hiába nyomtuk egyre kíméletlenebbül a kaputelefonok gombjait, az elektromos csengő lehangoló EKG-jelzése, a végső, elnyújtott pi-hang csak sípolt bele az éjszakai utca csöndjébe. Senkire nem számíthattunk, a szülői háztól már jó ideje mindketten végképp eltávolodtunk, Bandika valami kétes hírű nővel szűrte össze a levet, hogy aztán a kapcsolat kurta két hét alatt véget érjen, én a testvéremmel voltam tovább képtelen egy levegőt szívni. Családjaink, úgy tűnt, végérvényes nemet mondtak az életformára, amit választottunk, ami választott minket, és bennünk sem volt szemernyi kétség, hogy szakításunk és kiszakadásunk helyes és végleges. Meghatározatlan időre szóló kölcsönlakásban hédereltünk, baráti alapon csak a rezsit kellett állnunk, amit tőlünk telhetően álltunk is, igaz, a televíziót, a mosógépet és a könyvtár művészeti albumait már kézen fogtuk és megsétáltattuk a sarki bizományiba, antikváriumba. Csak végszükség esetén, mondogattuk, de be kellett lássuk, nem tehetünk mást, a végszükség hűséges barátként mellénk szegődött. Egy játszótér hintáiban üldögéltünk az utolsó kannás bor fölött, teljes tanácstalanságban, ültünk, mint régen ottfelejtett, túlkoros iskolások, amikor Bandika úgy döntött, elég, felállt és határozott léptekkel elindult a bokrok között a kereszteződés irányába. Ültem a hintában, pár lépés előre, pár lépés hátra, nem mozdult a délután. Néhány perc múlva tíz év körüli kislány telepedett a harmadik ülésbe, kedvetlenül hajtotta magát, szomorú arcát figyeltem, mint valami gazdátlan kutyáé, gondoltam. A gyerek egyszer pillantott rám, hosszasan rajtam felejtette a tekintetét, majd hirtelen elkapta, ismét csak az előtte himbálódzó murvás földet bámulta. Bandika csakúgy a bokrok felől érkezett, mint amerre elhagyta a játszóteret. Kinyitotta jobb tenyerét, egy gyűrű lapult a sorsvonalak között. Aranyfoglalatban két borsószemnyi brilliáns villogott. Még hintáztunk egy darabig, szótlanul, akció előtt koncentráló, erőt gyűjtő bűnözők, a kislány már a homokozó mellett rugdosta az avart, aztán kipréseltem magam a vasak közül, várj meg, mondtam, és a szülői ház felé vettem az irányt. A felügyelet nélkül maradt lakásban, mert kulcsom azért még volt, átsurrantam a homályos előszobán, lélegzet-visszafojt- va lépkedtem a parkettán, akár egy aknazáron, betegen fekvő nagyanyám
