Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Z. Németh István versei
Z. Németh István Virrasztás, rövid álom Bújik a furfangos éj, porban a virradat ül, magára döbben a mélység, s rögtön fölülre kerül. Láng remeg napkeleten, árnyék búj napnyugaton, köztük a nagy szerelemben nincs sohasem nyugalom. Bűnöm a lángpihe Nap, sorsom a sós ízű Hold, játszom, hogy mind lemaradnak a csontszívű hazugok. Tiszta leszek, mint a hó, csak sose hagyj egyedül, félelmem, tudom, jóízű csókodban elcsendesül. Lobogás Lángpihék a tűzmadáron: hideg égés a zúzmara. A leütött első akkordban ott vacog a dal. Mint ölelésben a megszületendő gyermek, furcsa, lobogó palotában lakozom. Gyűlölök nélküled élni, bújok az elmúlásba. Lehull az egeknek vastag hókabátja. A föld magára ismer bennem, zongorahúr szakad. Nappalok résein át a létezés szivárog.
