Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Maros András: Ég mindenkivel! (elbeszélés)
Ég mindenkivel! Csaponganak fejemben a gondolatok. Volt gyereksírás vagy csak képzelem? Nem hagy nyugodni a dolog. Hirtelen az exmenyasszonyommal való megismerkedésünk jut az eszembe, aztán az első randevú, az izgalmas percek a cukrászdában, amikor — állítólag — arcomon kisfiúi ártatlansággal megkérdeztem: „Akkor mi most csókolózni fogunk?” És csókolóztunk. Erre a képre alszom el. Kilenckor kelek. Hétfő van. A városban már nagyban zajlik az élet. Itt csönd van és nyugalom, errefelé még lehet hallani a madarak csiripelését. A kollégák már biztosan mind benn vannak az iskolában. Nyolckor lett volna az első órám. Nem hinném, hogy volt helyettesítés. Örülnek a gyerekek — múlt héten egész órás feleléssel fenyegetőztem. Kopogás nélkül benyit a tulaj, én meg ráförmedek szegényre, hogy „És kopogni ki fog?”. Jól megijesztettem. Bocsánatot kérek, ő is. A frászt hozta rám. Mi lett volna, ha épp elöl van a felszerelésem? Magyarázkodhattam volna, „Jó reggelt tulaj úr, ne gondoljon semmi rosszra, ezek itt mind visszaváltásra váró üvegek.” Persze lehet, hogy föl se tűnne neki. Öreg már, és talán nem elég figyelmes. Mindenesetre intő jel volt — jobb lesz vigyázni. — Csak a fűtést jöttem ellenőrizni. Bekapcsolt? — kérdi. — Nem kapcsolt be — válaszoltam mi sem természetesebben. — Nahát! — így ő, erőltetett hangsúlyával egyértelműen elárulja, a szoba fűthetetlen. — Pedig... — valami magyarázatba kezd, nem figyelek oda. Elmegy sétálni, mondja, erre fölkapom a fejem, délre hazajön. Mindennap ugyanazt az útvonalat teszi meg, télen-nyáron. Remek. Akkor munkához láthatok. Az ablaknál állva lesem, mikor lép ki az épületből. Előveszem az üvegeket és a kannát. Szép egyenletesen megtöltöm az összes üveget benzinnel. Megkeresem a parafadugókat, melyeken gyújtózsinór vezet át. Néhány üveg tetejére ráteszek egyet. (A zsinór jó hosszan belelóg a benzinbe.) A többire sima kupak kerül. E módszerrel egyébként most próbálkozom először. Korábban sose használtam szofisztikáit technikákat. Csak locsoltam, gyújtottam, és rohantam. Most majd gyújtok és dobok — megspórolom a rohanást. Tűz elől menekülni: rizikós ügy. Legutóbbi balesetemet így szenvedtem. Gyújtás után, amint kezdtem volna futni, megcsúsztam a murván, és utolértek a lángok, elkapták a lábamat. Ilyen többé nem lesz Elkészítem a speciális oldatot, és bekenem vele a gyújtózsinórt. Most már azt a hibát sem követem el, hogy a két alkotóelemet 1:3 arányban vegyítem, csak hogy spóroljak a vegyszeren, ebből ugyanis már származott kellemetlenségem. A zsinór közepe felé lelassult az izzás, majd leállt. Ez persze régen történt, amikor még csak sima gyújtózsinóros robbantásokat csináltam. Azóta sokat fejlődtem. Nagyobb szaktudásra és lényegesen több rutinra tettem szert. Kilenc robbantás, öt komolyabb gyújtás fűződik a nevemhez (Nem gyújtogatásnak hívom, az kissé degradáló; én nem gyújtogatok, hanem gyújtok.) Elbíbelődöm az oldatokkal, palackokkal. Magát a készülődést is nagyon izgalmasnak találom; komolyan mondom, amikor ott állok és a robbantást vagy lobbantást csinálom, kevésbé ver a szívem, mint ilyenkor, annak ellenére,
