Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Pomogáts Béla: A magyar irodalom az ezredfordulón
Pomogáts Béla budapesti, hanem a kolozsvári, újvidéki, pozsonyi, párizsi, müncheni, akár a tengerentúli irodalmi és kritikai életnek is szerepe volt. Magam is elképzeltem például egy irodalomtörténeti munkát, amelyben valóban az 1945 utáni magyar irodalom legnagyobb értékei és értékteremtői kapnak kiemelt szerepet, függetlenül attól, hogy milyen világnézetet és művészi elveket képviselnek, s hogy a nagyvilág melyik táján élnek és dolgoznak. Mondjak neveket? Kassák Lajosra, Füst Milánra, Márai Sándorra, Németh Lászlóra, Veres Péterre, Tamási Áronra, Weöres Sándorra, Szentkuthy Miklósra, Ottlik Gézára, Pilinszky Jánosra, Nemes Nagy Ágnesre, Mándy Ivánra, Mészöly Miklósra, Határ Győzőre, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, Csoóri Sándorra, Konrád Györgyre, Sütő Andrásra, Kányádi Sándorra, Szilágyi Domokosra, Tőzsér Árpádra, Orbán Ottóra, Tolnai Ottóra, Ágh Istvánra, Tandori Dezsőre, Esterházy Péterre, Nádas Péterre és persze másokra gondolok. Ez a virtuális értékrend kétségkívül teret nyert az elmúlt évtizedekben; a nyolcvanas-kilencvenes években, legalábbis az igényesebb kritikusok közül nem zárták ki az irodalom felsőbb régióiból, mondjuk, Kassákot, csak azért, mert avantgardista, Füst Milánt, mert zsidó, Déryt, mert baloldali, Verest, mert paraszt, Szentkuthyt, mert művelt, Pilinszkyt, mert katolikus, Mészölyt, mert liberális, Határt, mert Londonban él, Nagy Lászlót, mert a népköltészettől tanult. Tudom persze, hogy türelmetlenséggel és elfogultságokkal később is találkozhattunk — Magyarország határain kívül és belül egyaránt. Az irodalomnak — általában a szellemnek — azonban lényéből fakadóan az értékek pluralizmusát kell vállalnia és az egymástól különböző értékek szabad köztársaságát kell létrehoznia. Ezt a szabad köztársaságot, amely éppen a hetvenes és nyolcvanas évek irodalmi és közéleti vitái során jött létre, sajnálatosan megrendítették a rendszerváltozást követő pártpolitikai küzdelmek, pontosabban az, hogy a politikai erők, a legkevésbé sem tartva tiszteletben a kultúra, a szellemi értékek autonómiáját, szüntelenül a saját érdekkörükbe kívánták bevonni az irodalmat és az írótársadalmat, és a (Magyarországon) hatalomra kerülő mindenkori kormányzatok az írástudó értelmiséget egyszerűen a politikai klientúra részének tekintették, illetve rá akarták kényszeríteni arra, hogy elfogadja a kliensi szerepet. Az irodalom világa több esetben is lázadozott az ellen a felülről vezérelt szerepkényszer ellen, nem mindig sikerrel, minthogy az írók egzisztenciája, a folyóiratok léte, a könyvkiadás sorsa mindenekelőtt az állami költségvetési politika (és a pénzosztogató taktika) kezében van. Hogy a magyar irodalom valóban fel tudja oldani az ezredforduló nagy orientációs ellentéteit, és érvényes válaszokat adjon a korszakváltás kihívásaira, ahhoz először is meg kell védeni, vagy vissza kell szerezni az irodalom autonómiáját. Azt az autonómiát, amelynek a rendszerváltozás idején (1989— 1990-ben) egyszer már birtokában volt. Valójában a szellem autonómiájának visszaszerzése és megvédése lesz az előttünk álló néhány esztendő: az évezredforduló egyik legnagyobb értelmiségi feladata.
