Irodalmi Szemle, 2000

2000/7-8 - TUDOMÁNY - Baranyai Szilvia: József Attila kései költészete — különös tekintettel a pszichoanalitikus narratívumra (tanulmány)

József Attila kései költészete

embernek csak az nevezhető, aki pontosan tudja, mit miért csinál. És ezt csak az tudja, aki ismeri magát. (...) Nem szeretem a jó szerencsére bízni magam. Mióta rájöttem, mi a költészet, mindig pontosan tudom, mit akarok. Minden dolgomat ott rontottam el — a verseimben is —, ahol az öntudatlanom belekontárkodott abba, amit az értelmem tervezett.”2

A lélekanalízis hatása a második kezeléstől kezdve (1934 vége, 1935), és főleg 1936-ban már egész lényét érinti és líráját is teljesen áthatja. Olyannyira, hogy több versében saját maga írja le, fogalmazza meg betegsége történeteit. Köztudomású, hogy József Attila rendkívül művelt, széles látókörű ember volt; tájékozódása a pszichoanalízis tárgykörére is kiterjedt, s betegségéről teljesen felvilágosult vele. Ami a legmegdöbbentőbb, hogy tudniillik míg viselkedésével, téveszméivel a külvilág számára is nyilvánvalóvá tette (hiszen nem tudta eltitkolni), hogy beteg: addig művei megalkotásakor képes volt teljességgel visszaállni a ráció, a realitás szintjére. Tudathasadása tehát művészetére nem volt káros (kóros) kihatással. Szerb Antal írja egy helyütt: „a szkizofréniás költőnek olyan előnyei vannak a normális költővel szemben, hogy szinte tisztességtelen versenyről lehetne beszélni. A normális költő csak az ihletett órán, képzeletének teljes megfeszítésével (...) jut el ahhoz, hogy megszabaduljon a szokványos képzetektől, és új, soha nem látott és mégis lényegszerű kapcsolatokba hozza össze a dolgokat — a szkizofréniásnak pedig ez a természetes állapota, minden erejét össze kell szednie, ha azt akarja, hogy ne váratlan, hanem a szokásos módon kapcsolja gondolatait és képeit. József Attila a költészetet negatív folyamatnak tartotta, a túlságosan sok eszmetársítás közül, amelyek tudatában felmerültek, el kellett vetnie a feleslegeseket, és megtartania azt, amire a versnek szüksége volt.”3

1935—36-ban jó pár verse születik, melyben megrendítő módon igyekszik megfogalmazni, mintegy definiálni és költőileg felemelni szorongásait, kényszerképzeteit. Ilyenek a Nagyon fáj, Én nem tudtam, Boldog hazug..., A bűn, Kiáltozás, Ki-beugrál... című költemények. Érezhető, hogy világos tudat, elemző ész küzd bennük az elhatalmasodó betegséggel. S minél inkább súlyosbodik a betegsége, annál feszesebbek és tökéletesebbek a formái. Ezt támasztja alá hirtelen előrenyomuló szonettköltészete. József Attila 1923-tól nem foglalkozott e klasszikus versformával, s 1935-ben egyszeriben négy hónap alatt többet is alkotott. Ezek közül az elsők — Osztás után, Modern szonett, Leülepszik — inkább formapróbálgatási kísérletek, melyek Kosztolányi virtuóz verselési technikáját idézik. A játékos rímtechnika — melyet a ritka, több szótagú rímek jellemeznek —, a „Mint’’-es indítás, a „játék” —, amely József Attilánál mélyebb, tragikusabb értelmű szövegkörnyezetbe van ágyazva

— mind e hasonlóságon alapszanak. Ami József Attilát Kosztolányihoz vonzhatta, azt több tanulmányában „eleganciának” nevezte: a görcsösség nélküli mindent kimondás, hogy minél nagyobb a szenvedés, bánat, annál fölényesebb edzettséggel kell visszaadni. S ahogy Koszolányinál a játék — a Nagy Játék — érintkezik a Halállal, úgy József Attilánál is egyre közelibb, fontosabb lesz a halál gondolata.4 Bár a Modern szonett a „formapróbálgató” versek közé tartozik, mégis van egy versszaka, az első versszak, amely igazán jelentőséggel bír. Itt ugyanis már az érett, kései költészet hangján szóló rímek