Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - TUDOMÁNY - Baranyai Szilvia: József Attila kései költészete — különös tekintettel a pszichoanalitikus narratívumra (tanulmány)
Baranyai Szilvia jelennek meg az „élelem-halálfélelem” rímpárban és a költő már az élet és a kamra ürességével néz szembe. Az ezt követő hat szonett: Emberek, Légy ostoba, Én nem tudtam, Boldog hazug..., Mint gyermek..., Emberiség, már egyre érettebb, megfontoltabb és keserűbb hangvételű. Az előbbiekben már említett Én nem tudtam című költemény az első, az analitikus kezelést objektiváló, arra épülő szöveg: Én úgy hallgattam mindig, mint mesét a bűnről szóló tanítást. Utána nevettem is — mily ostoba beszéd! Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva! Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem. Azt hittem, mamája ringatja úgy elalvó gyermekét, ahogy dobogva álmait kínálja. Most már tudom. E rebbenő igazság nagy fényében az eredendő gazság szívemben, mint ravatal, feketül. S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam: bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, hogy ne maradjak egész egyedül. Jellegzetes a versben az Éh kiemelése. Nemcsak hogy e szócskával indul a mű, de mindegyik strófában, hangsúlyozottan vissza is tér. Ez egyrészt a pszichoanalízis Ego-jával azonos, másrészt pedig a költő egyre erősödő énközpontúságával. Az „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség/ barlangja szívem" sora a freudi tanítás és gyakorlat tapasztalatának tömör, művészi megfogalmazása. A bűn felfedezése által mondhatja el, hogy most már tudja, amit eddig nem tudott. A felismerés verse ez, a bűnérzésé, amely olyan elementáris erejű, hogy ettől fogva végig egyik fő motívuma lesz lírájának. A bűnfogalom József Attilánál egyrészt vallásos (eredendő bűn), másrészt pszichoanalitikus jellegű. Ez utóbbi lecsapódása a legkonkrétabb bűn-verse, A bűn című. Ebben először csak könnyed vallomással fogalmazza meg bűnösségét, bár maga sem tudja, miben is rejlik az. Kíváncsi azonban rá, kutatja és megtalálja. És elmondja. Bűne a freudi Ödipusz-komplexumra vezethető vissza. Megdöbbentő a hetykeség, amely e drámai gyónást jellemzi, nemkülönben a következő néhány szakasz, melyekben a vallomására érkező reakciókat fürkészi. S nem hiába, mert lesz eredménye a keresésének. Ugyanis közösségre talál, a bűnösségben ugyanúgy részt vállaló egyénre lel — s ezzel megszűnik egy félelme: az egyedülvalóságtól rettegés. Ezzel a felismeréssel lesz megint büszke, lázadó a befejezés, merész szembenézés a bűnnel, Istennel. A költő kései poézisében jellegzetes továbbá az Én egyre erősebb középpontba állítása, amely Én egy dúlt, sötét, árnyékos József Attilát rajzol. Az énközpontúságnak minden következményét — így a legvégsőt is — levonva lesz egyben önelszámolás is az utolsó korszakot meghatározó líra.
