Irodalmi Szemle, 2000

2000/7-8 - Czibor Zita: A borostás férfi visszatér (bűnügyi történet)

Czibor Zita

semmilyen jótékonysági bálról nem tudtak Az előcsarnokba lépve a férfi megtorpant, a felesége nekiütközött, és már nekilátott a méltatlankodásnak a maga félspanyol stílusában, amikor meglátta, amit a férje már látott és hallott: az idős komornyik a rendőrségre telefonált, egy vörös tócsában fekvő maszkos alak mellett. Mr. Wilkinson rövid időn belül rájött, hogy kifosztották. Később arra is rájött, hogy nem teljesen — a páncélszekrényig nem jutottak a behatolók, és a legértékesebb ékszer is ott „ragadt” a halott tettes kezében. Mrs. Wilkinson, született Dolores Maria Castellas, amúgy is bálozós hangulatban lévén, fiestát javasolt a megmaradt értékek megünneplésére.

V

Wilkinsonéknak aztán van pénzük — gondolta irigykedve Mrs. Fletcher, amikor behajtottak a birtokra a kovácsoltvas északi kapun. Ugyanezt gondolta, míg a kocsival elsuhantak a dús lombú hűvös pálmák alatt. Mr. Fletchernek megvolt a véleménye az olyanokról, akik a gondosan nyírt fűből parkolót csinálnak. Az olyanokról is, akik gipszszobrokat állítanak a kertbe az esőre, az oszlopos verandát viszont tátongó üresen hagyják. Mr. Fletcher nem volt építész, mint ahogy a környék többi farmerje sem, a hacienda ízléstelensége azonban mindenkinek szemet szúrt. Senki nem értette, miért kell az egyszerű fehérre meszelt falakhoz tarka mozaikpadló a szürke kőlapok helyett, mint ahogy azt sem, miért takarják el a perzsaszőnyeg kellemes mintáját súlyos mahagóni étkezőasztallal.

Az egész környék a Wilkinson-birtokon tolongott. Voltak, akik már jártak itt, mások először kaptak meghívást, de mindenki kíváncsi volt Dolores Maria Wilkinson-Castellas híres vasárnapi fiestájára, amikor is Dolores Maria Castellas telt idomaira szűk, fűzős vállú blúzt erőltet, hasított sokfodros szoknyát ölt, és kellő mennyiségű tequila után spanyol népdalokat énekel.

Andersonékat is ez érdekelte. Maggie éppen néhány barátnőjével beszélgetett, a házaspár pedig tanácstalanul álldogállt, amikor ismerős arcot láttak a tömegben. Ugyanazt a borostás, sokat szenvedett arcot, aki pár napja félholtan kért segítséget a farmjukon, reggelre viszont eltűnt. Diego Sanchez klasszikus spanyol öltözéket viselt: fehér ing, matt fekete nadrág vörös béléses hasítékkal, fekete rövid kabát ezüsthímzéssel, széles vörös övvel. Egyenesen feléjük tartott.

— Örülök, hogy újra látom — nyújtotta a kezét Thomas Anderson.

— Én is, kimondhatatlanul.

— Azt hittem, nem idevalósi.

— Nem is.

— Akkor mégis hogyan kapott meghívást?

— Nem kaptam. És nem lett volna szabad idejönnöm, több okból sem — és Diego Sanchez idegesen a díszegyenruhában pompázó megyei seriff felé nézett. Irene Anderson elkapta a férje pillantását. Mindkettőjükben felmerült a gyanú, hogy Wilkinsonékat talán ez a férfi lopta meg, és akaratlanul is ők adták az alapötletet, de aztán elhessegették maguktól ezeket a gondolatokat. Végül is ha a férfi ide mert jönni, biztosan tiszta a lelkiismerete.

— Akkor miért van itt? — kérdezte kíváncsian Mrs. Anderson.