Irodalmi Szemle, 2000

2000/7-8 - Czibor Zita: A borostás férfi visszatér (bűnügyi történet)

A borostás férfi visszatér

— Maggie miatt. És maguk miatt is. Tudom, hogy amit most mondani fogok, készületlenül éri majd önöket, de higgyék el, engem ugyanilyen váratlanul ért. Szeretem Maggie-t. Mi..., hogyan is mondjam..., közeli kapcsolatba kerültünk. Aznap hajnalban még azt hittem, ez csak egyszeri alkalomra szól, de rá kellett jönnöm, hogy mégsem, és, miután rendeztem ezt-azt, szeretném, ha Maggie-vel együtt velem jönnének egy Cayucos melletti kis farmra vagy bármelyikre, amelyiket Maggie azon a vidéken kiválaszt. Jó földek vannak arra, már jártam ott, biztosan beválna a kukorica, vagy amit vetnénk, Mr. Anderson, és talán tudna segíteni a lányának, asszonyom, hogy bízzon bennem, és hogy tudjon velem élni — hadarta egy szuszra Sanchez.

— Hát, fiam, elég furcsa dolgokat mond — tért magához elsőként Thomas Anderson. — Szóval azt akarja..., feleségül akarja venni a lányomat, és odáig megy, hogy mi is költözzünk magukhoz.

— Igen. Tisztában vagyok az anyagi helyzetükkel, a magaméval is, és úgy gondolom, többen többre jutnánk.

— Ez tényleg váratlanul jött — ocsúdott fel Irene Anderson is. — De ha Maggie is így gondolja, mi beleegyezünk.

— Hol van ő?

— Ott — mutatta az irányt Mr. Thomas —, narancssárga hosszú ruhában a virágkosarak mellett.

Amikor Diego Sanchez megállt Maggie előtt, hogy táncra kérje, kapott egy hatalmas pofont. Ha az a pofon egy kérdés, úgy a lány megkapta rá a választ: a férfi lehajtott fejjel ott maradt, és ez csak a kitartását jelenthette. Ha viszont kitart, mégsem utálja annyira, mint Maggie azon a bizonyos reggelen gondolta. Sohasem fogja elfelejteni azt a fájdalmat, amikor szüleit az üres hallban találva rájött, hogy Diego Sanchez elment. Szó nélkül elment, mintha az ügyetlensége miatt meggyűlölte volna, és már az elbúcsúzás idejére sem akarna találkozni vele. De akar. Ez süt a sötét szeméből, és ez vibrál kinyújtott kezében is. Maggie megfogja azt az erős kezet, és elindulnak az emelvény felé. És megszólal a Mariachi Suite, és lendül a jobb kar, és dobban a láb, és fordul, és hajlik, és félfordulat, és egymás mellett lendül a két kéz, és egybefonódva fekete-narancssárga tűzkígyót alkot, kiválik a narancssárga, hogy aprókat dobbantva forogva újra visszasimuljon; a férfi egyik keze a derekánál hátul, tenyérrel felfelé, a másikkal a lányt öleli, egy ritmusra járó szívük egy ütemre kergeti a lábukba a vért, gitárpendülésre villanó szemek irányítják a másik karjának és derekának mozdulatait.

Amikor véget ér a tánc, Diego Sanchez felteszi a döntő kérdést. A lány lopva szülei felé néz, kíváncsi pillantásuk elárulja, hogy már tudnak mindenről, csak az ő válaszát várják. Beleegyezne, hogy mind a négyen a Diego által javasolt Cayucos melletti farmra költözzenek vagy egy másikra, ha az nem felel meg, de még tudnia kell valamit:

— Te raboltad ki Wilkinsonékat? — kérdi halkan.

— Igen — feleli a férfi hosszú hallgatás után. — Ha ezek után nem akarsz...

— De akarok. A szüleimnek azért ne mondd el, nem mintha szégyellném, de legyen ez a mi titkunk, jó? — a lány szájából már nem kérdésként, szinte könyörgésként törnek elő a szavak. Nem a titokra vágyik, hanem a közösségre.