Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - Bakos András: A kovács (elbeszélés)
Bakos András amibe már hetekkel ezelőtt összeválogatta, mire lesz szüksége odabenn, a klinikán. Felhívtam apámat, átjött értem autóval. Hazamentünk a táskáért, aztán be a klinikára. A feleségem a folyosón várt, hálóingben, én is fölvettem a zöld műtősruhát. Ugyanabban a szobában maradtunk magunkra, ahol öt éve a nagyobbik fiunk született: magas, támla nélküli székek, mint a bárokban, talán azért, hogy aki rajta ül, ne érezze magát kényelemben és biztonságban, s ne aludjon el. Két fehér, párnázott asztal, mosdó, a szülőággyal szemben, közvetlenül a mennyezet alatt régies számlapú óra. A vajúdó anyuka láthatja, mennyi idő telik el a fájások között. A feleségem elhelyezkedett az ágyon, és kedvesen kérlelt, hogy most aztán tényleg ne legyen csönd. Beszéljek, ne hagyjam abba. Beszéltem a városról, amit ő sohasem látott, és ahol már öt éve dolgozom. Egy történet a háború után kivándorolt sváb konzervgyárosról, aki a két világégés között az egyik legnagyobb munkaadó volt ebben a városban, bármelyik munkásának szívesen adott kölcsönt, és mindig vissza is kapta a pénzt. A háború első évében hizlaldát épített, a disznókat konzervgyári hulladékon nevelte fel, és később, az egyre értéktelenebb bér mellé mindig kolbászt és szalonnát is adott a munkásainak. Azt mondta nekik, bízzanak csak, egyszer úgyis véget ér ez az „eszetlenség”. Egy másik történet a gyűjtőről, aki több ezer régi apró nyomtatványt őriz, van neki sóhivatali bárcája, hídpénzjegye, útkoptatási adó befizetését igazoló dokumentuma, és jegye az első sorba az ötven éve lebontott főtéri faszínház Szentivánéji álomjára. A zeneiskola klarinéttanáráról, aki nemrég Franciaországban járt egy csoporttal, és kuruc indulókat játszott egy vidámpark bejáratánál, tárogatón. Élvezte, ahogy gyűltek körülötte, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az egyik dal szövegét három francia katona énekli, kifogástalan magyarsággal. Azt hitte, idegenlégiósok, mikor azonban egy percre levette a szájáról a hangszert, és megszólította őket, kiderült, nem tudnak magyarul. Csak bólogattak mosolyogva, hallgatták egy ideig a játékát, aztán eloldalogtak a sörsátrak felé. Bercsényiről a szabadságharc után huszáralakulatot neveztek el a francia hadseregben, a gárda időközben ejtőernyős alakulattá szerveződött, a név azonban megmaradt, és a régi szokás is: aki ide kerül, annak meg kell tanulnia a Nagy-Bercsényi Miklósról szóló kurucnótát. Aztán egy-két különös véletlen. Például: ülök a buszon, és egy múlt századvégi francia regényt olvasok egy vallástagadó filozófus megtéréséről. A megtérés leírása gondolkodóba ejt, s jólesik ezen a témán gondolkodni; közben megáll a busz az egyik faluban, fölnézek, és látom, két öreg apáca száll föl, leülnek az előttem lévő páros ülésre, pedig másutt is lenne hely, és nem tudom, mit kereshetnek hét közben errefelé. Egyikük hátrafordul, s mintha azt ellenőrizné, nem ismer-e véletlen, hosszan fürkészi az arcomat, aztán mosoly- talanul visszafordul. Még néhány érdekes véletlen, melyeken már megtanult mosolyogni az ember. Időnk, mint a tenger, mondta nyugodtan és figyelmesen a feleségem. A szőke nővér, aki a szobába lépett, hasonlított arra az anyukára, aki az ágytámla fölött lévő bekeretezett képen őszinte tévéreklám-nevetéssel öleli
