Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - Bakos András: A kovács (elbeszélés)
A kovács meztelen kisfiát. A nő is meztelen, szinte a gyerekkel takarja el a melletti. Fityulás diáklányok léptek egymás után a szobába a nővér mögött, aztán fegyelmezett csöndben figyelték, mi történik. A szőke megvizsgálta a feleségemet, erősen, de nyilván óvatosan megtapogatta a hasát, aztán sokatmondóan bólogatott. Az egyik diáklány kérdezett valamit, mire a nővér bólogatott, és mosolyogva egy latin kifejezést használt. A feleségem szokása szerint megkérdezte, mit mondott, a nővér arcán azonban erre halványabb lett a mosoly, némi bosszúsággal válaszolt. Nem véletlen, hogy áttért a latinra. Nem akarja, hogy a feleségem „elkezdjen agyalni, amikor arra semmi oka sincs”. És igaz, nekünk nem is lehet ilyen esetben más választásunk, csakis az, hogy megpróbáljuk mindvégig megőrizni a nyugalmat. A szőke kiment, aztán néhány perc múlva visszatért, most már a kisnő vérek nélkül, egy infúziós állvánnyal, s azt magyarázta békülékenyen, hogy amit most fölszerel, az segíti a szülést. Ez volt az, amiről nem akart velünk beszélni, mi azonban tudtuk, mi ez: megint oxitocint kell kapnia a feleségemnek, ez az anyag sürgeti a méh összehúzódását. Most is az a helyzet tehát, ami az első szülésnél, nehezebben húzódik össze a méh. Ezt meg is mondhatta volna, mondta halkan a feleségem. A szőke egy idősebb, vörösesfekete hajú idős nővérnek adta át a nyitott ajtó kilincsét. Elnézést kért, és megmondta, azért jött, hogy fölszerelje a mikrofont. Mosolyogva, kíváncsian figyelte az arcunkat, ahogy bekapcsolta a műszert, és a szobát betöltötte a kisfiam szapora szívverése. A szívverés el-eltűnik, magyarázta, de nem kell megijedni, az anyuka nyugodtan odanyúlhat a műszerhez, és megkeresheti a hangot; „nem kell félni, nem pusztulhat el, bírja a gyűrődést”. Amikor a feleségem megmondta, hogy fel szeretne kelni, járni egyet, és leveheti-e addig a mikrofont, az idős nővér elismerően mosolygott, mintha a konyhán dolgozna, s apró jelekből felismerni vélné a nagy étvágyat az először látott gyerekben. Kiment és behozott egy válltáskaszerű műszert, ami a tokja alapján a katonai sugármérőhöz hasonlított leginkább. Átdugta a csatlakozásokat, a hang így is hallatszott. Az ajtóból még visszanézett ránk. Az ablaknál álltunk, figyeltük az autókat, az ágy melletti hangszóróból egyenletesen hallatszott a dobogás. Jó volt így, ám a feleségem hirtelen megfordult, elindult az ágy felé, a közelgő fájdalomtól remegve fölült az ágyra, lehajtotta, aztán felemelte a fejét, és mélyet sóhajtott; azt mondta, inkább visszafekszik, úgy mégis jobb. Később hirtelen mozdulattal megint fölkelt, s miközben szótlanul segítettem neki, megértettem, a fájdalom immár képes pillanatok alatt megváltoztatni a kedélyállapotát, ez a szenvedés kezdete, mely elsősorban nem a testet, hanem a lelket dolgozza meg. És közben én sem tudtam elkerülni, hogy ne gondoljak ismét a kovácsra meg arra, hogyan is magyarázzam meg magamnak ezt a véletlent, miközben nincs más lehetőség, csak várakozni, és nyugalmat adni, és nem gondolni arra, mennyire kiszolgáltat a véletleneknek ez az erős reménykedés. Az idős nővér jelenléte is megnyugtató volt, ő azonban három órával azután, hogy fölszerelte a mikrofont, mosolyogva megsimította a feleségem kezét, és bejelentette, hogy tényleg sajnálja, de lejárt a munkaideje. A szőke maradt:
