Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - Bakos András: A kovács (elbeszélés)
A kovács középen ülő. Azt mondta, „amennyiben hiba történt, az intézmény vállalja a felelősséget”. A kovács tudomásul vette, amit mondtak. Ám napokkal később valakitől azt hallotta, hgy a városban úgy beszélik, a tragédia elkerülhető lett volna, ha időben észreveszik a bajt, a felesége azonban nem járt rendesen az ellenőrzésekre. A nyilvánvalóan rosszindulatú pletyka nagyon elkeserítette. Közben ugyanis kiderült: a nőgyógyász, akihez egyébként a felesége soron kívül is járt, nem vette észre, hogy az asszony terhessége méhen kívüli. Amikor a kovács ezt szóba hozta, a kórházigazgató azt mondta, az igazságügyi orvosszakértői vélemény megszületéséig mindez csak feltételezés. A kórház nem hivatalosan azzal védekezett, hogy ha így is történt, nem biztos, hogy meg lehet állapítani a szakmai hibát. Ilyen típusú, nagyon nehezen észrevehető méhen kívüli terhesség egy ekkora városban háromszáz év alatt egyszer fordul elő. Ezt a valószínűségszámítást az osztályvezető főorvos végezte el, a kórházigazgató kérésére. Nekem is megmutatták ezt a számítást, amikor megkérdeztem az igazgatót, mi a véleménye. A kovács azt mondja, tíz éven át próbálkoztak, és „csak nagyon óvatosan” örültek, amikor úgy nézett ki, sikerült. A kovács szürke szemű, világos hajú, inas férfi. Miközben beszélt, ritkán pislogva, figyelmesen nézett, s ez a fegyelmezett figyelés, úgy tűnt, az eset óta lehetett jellemző rá; így nyomhatta el a zavarodottság gesztusait, melyeket nyilván csodálkozva fedezett föl magán a gyász első napjaiban. Egy hónap múlva jött el hozzám, és azt kérte, írjam meg az újságban a történetüket, de mindenképpen hagyjam ki belőle a kislányt, akit nemrég magukhoz vettek, s aki pont azon a napon lett törvényesen is az övék, amelyen az asszony meghalt. A kovács hosszan magyarázta, egy hónappal ezelőtt nem jött volna el ezért hozzám, és a feleségét nyilván én sem tudom visszaadni neki. A városban elterjedt pletyka azonban, legalábbis az ő fogalmai szerint „teljesen új helyzetet teremtett”. Miután kikísértem, és elbúcsúztunk az irodaház kapujában, idebenn, a szobámban megcsörrent a telefon. A feleségem hívott. Bármikor máskor, erősítettem meg magamban a kívánságot újra és újra, miközben a kováccsal beszéltem, csak ne most, ne ezen a napon, és, ha lehet, ne is ezen a héten. S közben tudtam, hogy nincs már hátra olyan sok idő, akár már az előző héten is elindulhatott volna a szülés. A kovács érkezéséről már egy hete tudtam, felhívott, hogy el szeretné mondani a történetet, amiről hetek óta beszélnek a városban, megállapodtunk, hogy május tizenkettedikén tíz órára jön hozzám. Mégis, szerettem volna, ha az utolsó napon úgy alakul, hogy nem tudok eljönni a találkozóra. Az a kedves, mély női hang azt mondta, hogy ne ijedjek meg, de már a klinikáról hív. Reggel, amikor elbúcsúztunk, azt mondta, be akar menni a városba, a piacra, és most már tényleg vesz tizenöt naposkacsát. A helyüket a hét végén elkészítettük az udvarban. El is indult a kosárral, aztán a buszon elfolyt a magzatvíz Harminc kilométerre voltunk egymástól, és attól féltem, hogy ha busszal indulok, lemaradok. Ráadásul a táskáért is haza kellett menni; az utazótáskáért,
