Irodalmi Szemle, 2000

2000/5-6 - MARGÓ - Cúth János: Miénk az Ige

MARGÓ

Magyarul: lemennék Horvátul: Isao bih dole Németül: Ich möchte hinunter gehen Szlovákul: Išiel by som dole Olaszul: Potrei andare giu Angolul: I should go down

Magyarul: Beszéljen anyámmal Németül: Sprechen sie mit meiner Mutter Olaszul: Parlate con mia madre

Magyarul: Javulását várhatni Németül: Seine Besserung ist erwartbar Olaszul: II suo miglioramento si puo attendere Szlovákul: Možno očakávať zlepšenie jeho stavu

Magyarul: Hívtak -jötte m, küldtek-mentem

Németül: Man hat mich gerufen — bin gekommen, mán hat mich geschickt

— bin gegangen (négy helyett tizenkét szó!)

Vagyis: Ha az emberiség haladását kívánjuk, akkor a magasabb fejlettséghez kell igazodnunk...” (Tudja-e ezt az a szülő, aki anyanyelvétől megfosztva, idegen nyelvű iskolába kényszeríti gyermekét?...)

Sajnálattal, de bizonyítani tudjuk, hogy az utóbbi évszázadok során (dacára a környező népek nagylelkű „kölcsönzéseinek”) nyelvünk folyamatosan sorvadt, ahelyett, hogy tökéletesedett volna. Szláv és német szerkezeti hatások feszítették szét a már-már nem is emberi, hanem isteni alkotásnak tűnő nyelvünket. A magyar nyelvben eredetileg használatos jövő idő már teljességgel elsikkadt, elveszett. Alkalmazzuk még ugyan a „lesz”, „leszek” szavakat, amelyeket a német csupán körülírással képes kifejezni: „Es wird sein”. Ennek hatására bizony már mi is azt mondjuk, hogy: „Oda fogok menni”, „Meg fogom nézni”, ahelyett, hogy azt mondanánk: oda menendek, megnézendemü S vajon ki „emlékszik” még ezekre a hihetetlenül tömör, nyelvtani csodaszámba menő szóképletekre? — kikopott az emlékezetünkből. Pedig ilyen volt, ilyen hihetetlen, gyémánt tömörséggel fejezett ki a magyar nyelv — bármit! (Tehát megköszönünk minden „kölcsönzést” — tisztelt Tudományos Akadémia.)

A ma már majdnem ezeréves Halotti beszédünkben még az „emdül” kifejezés szerepel, ami később „ejendel”-lé módosult, de még mindig őrizte tömörségét. Ellenben ma, ezt már csupán így tudjuk: „enni fogsz”, ami az áldatlan német hatásnak köszönhető, hiszen a német csak „wirst essen”-t képes mondani, akárcsak a szlovák: „budeš jesť”. Vagyis eme idegen hatások következtében már mi is nehézkes körülírásokat használunk, csak azért, mert a német nyelvnek nincs jövő ideje.

Más helyütt is idéztem már Giuseppe Mezzofanti bíborost, aki a nyelvtudósok közül is éltudósként emelkedik ki, lévén, hogy százhárom nyelven beszélt, értve és alkalmazva a nyelvjárásokat és tájnyelveket is. Emellett ötvennyolc nyelven írt. Mezzofanti az összes nyelvek közül a magyart emelte talapzatra,