Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - MARGÓ - Cúth János: Miénk az Ige
MARGÓ ezelőtt oly tragikusan kiélezték a helyzetet. Szükség lenne tehát az értelmiség párbeszédére, hogy ebben az új szerződésben az értelem érvei domináljanak az erőszak eszközei helyett. Mihályi Molnár László Miénk az Ige A hamis tanok által önpocskondiázóvá vált nemzedékek, no meg a tudálékosok és az idegen szellemvárakba udvari bohócnak elszegődött bérhazudozók évszázadok óta pengetik a szakadt húrt a magyar nyelv primitív voltáról. A „magyar” etimológiai szótár a maga öt kilójával sulykolja az általa nyelvi eligazítást remélők fejébe, hogy a magyar az egy szedett-vedett nyelv, amely szókészletét idegen nyelvekből kölcsönözte... Kölcsönzőcédula híján azonban bajban vagyunk. A szavak kölcsönzése ugyebár nem olyan dolog, mint például tökgyalut kölcsönözni a szomszédtól, amely tárgyat mindaddig, amíg én birtokolom, nem birtokolja a szomszéd. A szavak kölcsönzése viszont olyan dolog, mint a tanulás. Ugyanis, ha én eltanulok valamit a szomszédtól, attól annak még megmarad a maga tudása.. És ekkor jön a tanácstalanságom. Mert ezek szerint a magyar nyelv „kölcsönzései” túl jól sikerültek: úgy „elkölcsönözte” szegény szomszédjai szavait, hogy azok meg sem maradtak nekik... Persze hogy ez badarság. Nem is én állítom, hanem maguk az érdekelt nyelvek. Mert ha nem így van, akkor miként van az, hogy a magyar nyelv szókészlete ötvenszerese például a „kölcsönadó” szlovák nyelv szókészletének? (A magyar nyelv szókincsét több mint egymillió szó képezi!) Arról nem is beszélve, hogy vajon hol volt a szlovák nyelv, a szlovák és sok más nemzet akkor, amikor ezek a szavaink nekünk már ezredévek óta a saját készletünk volt?! Pedig a magyar nyelv sem fejlődhetett és cizellálódhatott évszázadokon keresztül, hiszen az idegen, latinul beszélő királyok, a latinul beszélő nemesség, a földbirtokosok zöme stb. olyan elnyomó hatást gyakoroltak népünkre, kultúránkra és nyelvünkre, hogy joggal feltételezhető, miszerint ezen keserves évszázadok során a magyar nyelv nemhogy fejlődött volna, hanem hanyatlott, sorvadt, mind szóanyagában, mind szerkezetében. Mégis, amit ma felmutatni képes, az egyenesen elbűvöli és lenyűgözi az értő nyelvészt (főleg azt). Mert ne feledjük, hogy nem csupán a mérhetetlenül gazdag szókincs adja nyelvünk értékét, hanem fogalom- és képalkotó képessége, azaz tömörsége. Visszanyúlva Magyar Adorján tapasztalataihoz és megállapításaihoz, magam is megtoldhatom néhány példával az ő bizonyíték erejű példáit: Egy alkalommal, horvát közegbe kerülvén, valaki megkérdezte tőle, hogy mondják magyarul azt, hogy: „on je otisao dole.” Mire a válasz: „lement...” Erre aztán többen is fölkapták a fejüket, hogy ejnye már, miképpen lehetséges, hogy magyarul ez a mondat ilyen rövid? A válasz: „Úgy, hogy a magyar nyelv szerkezete olyan tökéletes, hogy ezt lehetővé teszi. E két szótagból (!) álló rövid magyar szó tökéletesen kifejezi ugyanazt, mint a szlávban az »On je otisao dole«, vagy németül: »Er ist hinunter gegangen«, avagy olaszul: »Egli e andato giu«. Erre természetesen akárhány példát fölhozhatunk:
