Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - MARGÓ - Gál Sándor: A megmaradás reménye (előadás)
MARGÓ A megmaradás reménye (Elhangzott Keszthelyen a magyar írók II. világtalálkozóján 2000. június 7-én) Most, hogy megnyertük az emberi történelem legnagyobb háborúját, itt volna az ideje — ha volna időnk, de nincs! —, hogy megálljunk és széttekintsünk e mindenségnyi csatatéren. Nem egyéb okból, csupáncsak azért, hogy amúgy madártávlatból lássuk az utóbbi pár millió év küzdelmeinek végeredményeit. Ez a kimondva tudott, ám a valóságban felfoghatatlan időzóna jelenti fajtánk e földi jelenlétét, s benne azt a küzdelmet, amelyet, mondjuk a homo primigenius indított el a természet és — ámbár tudatlanul — önmaga ellen. Ez a küzdelem mostanra lezárult. Diadalunk jelképei és realitásai láthatók és kimutathatók a tengereken, az óceánok mélységeiben, a szárazföldeken s az égi magasságok végtelenségében is. Glóbuszunk egy részét beton és aszfalt borítja, milliós városok betondzsun- geleiben élnek az egykori barlanglakó hordák ivadékai, s számukra — számunkra lényegtelen kérdéssé zsugorodott, hogy algásodnak-e az óceánok, hogy a kiirtott esőerdők helyét a sivatag váltja fel, hogy a természet által az élet védelmére fölénk borított ózonernyő szitává likacsosodik; hogy lassan nem lesz a természetben iható víz, hogy megmérgeződött a termőföld, hogy állat- és növényfajok tömegei pusztulnak ki szemünk láttára... Kérdezhetnétek, mi célom volt ezzel az apokaliptikus prológussal?! Semmi egyéb, csupán az és annyi, hogy ez az iszonyatosan nagy sikernek mondható győzelem az emberiség utolsó és egyben legnagyobb kudarca. Mégpedig azért, mert túlcivilizált — túlemberiesült — mivoltunkban elfeledtük azt a kicsinységet, hogy mi is a természet része vagyunk. Legyőztük a természetet, s vele a mi földi létünk is lassan lezárul. Lehet a hátralék két-háromszáz év — én rövidebb időszeletet érzékelek —, ha a pusztítás üteme nem változik. De egy-két Csenobil sokat gyorsíthat e végső önfelszámolásban. Volt e földi világnak egy olyan szakasza, amelyből hiányzott még az ember s az emberi hang; van — egyelőre még — az a föld, amelyen ez a hang él és hallható, de elkövetkezik az ember utáni kor, amelyben a szél, és valami maradék állati mormogás-dadogás jelenti majd a hangokat. Ha az értelmünk s a tudomány mai eredményei ezt jelzik, akkor az olyan, ma fontosnak vélt emberi tevékenységre, mint például az irodalom és az írás, miként gondoljunk? Továbbá, hogy mindennek milyen szerep juthat e globális csőd előestéjén?! Merthogy itt már nem holmi népi-urbánus vita — szerintem nagyon buta vita — a tét, mégcsak nem is egy-egy nemzet vagy nemzeti
