Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - TALLÓZÓ - Ádám Magda: Háttérmunka Trianonban
TALLÓZÓ kia gazdasági életképességét, megadva például mindazokat a közlekedési utakat, amelyek ehhez szükségesek. Cook egy ízben — Lloyd George erre vonatkozó utasításától is eltérve — arról igyekezett meggyőzni a bizottságot, hogy „jelen esetben az etnikai érveket magasabb szempontoknak szükséges alárendelni”. Cook a magasabb szempontok közé sorolta Magyarország stratégiai gyengítését is. Ezt az álláspontot képviselte küldötttársa, Crowe is. A nem mindennapos illojalitást a történészek leginkább a Lloyd George miniszterelnök és a brit külügyminisztérium közötti rossz viszonnyal, illetve koncepciókülönbséggel magyarázzák. Nem csoda hát, ha az angol miniszterelnök a bizottság 1919. március 8-án kelt összefoglaló jelentését értetlenül fogadta, hiszen küldöttei egyhangúan szavaztak az ő instrukcióival ellentétesen. Ennek hatására utaltatta vissza — hiába — a legfelsőbb tanáccsal Csallóköz kiválását a bizottsághoz, és írta híres fontainebleau-i memorandumát is, amelyben ekként értékelte a várható súlyos következményeket: „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontot, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.” Más kérdés, hogy mindennek semmiféle hatása nem lett a felsőbb szintű bizottságokra és a 14 hónappal később, a fenti gondolatok megfogalmazója által is aláírt szerződésre. A Románia és Magyarország, valamint Jugoszlávia és Magyarország határainak kijelölésére életre hívott szakbizottság elnöke is francia, Clemenceau munkatársa, a későbbi miniszterelnök, illetve külügyminiszter, André Tardieu lett. A bizottság 1919. február 8-án kezdte meg működését. Feladata nehezebb volt, mint a csehszlovák bizottságé, hiszen három állam határát, a román—magyar, a jugoszláv—magyar és a román—jugoszláv határt is ki kellett jelölnie. Az utóbbi feladat bizonyult a legnehezebbnek — erre utal Jules Laroche francia küldött megjegyzése, aki a bánsági terület felosztásakor azt találta mondani: „Erdélyben megvan az a lehetőségünk, hogy a mérleget szövetségesünk, Románia javára, azaz ellenségünk, Magyarország kárára billentsük, de a Bánságban, ahol két szövetségesünk áll szemben egymással, ezt nem tehetjük meg.” A bizottság jegyzőkönyveiből kiolvasható, hogy Románia legnagyobb támasza ez esetben is Franciaország volt, melynek küldöttei végig vitában álltak főként az amerikaiakkal és részben az angolokkal, akik nem kívánták teljesíteni azokat a szerződésbe is foglalt ígéreteket, melyeket az antanthatalmak még 1916-ban tettek Romániának, ha az antant oldalára áll. Mivel azonban a románok akkor még a központi hatalmakat választották szövetségesül, a fent említett delegátusok szemében szószegővé váltak. Laroche, az egyik francia küldött viszont kifejtette: „Függetlenül attól, hogy az angol, francia és olasz küldöttek mennyire tekintik érvényesnek a szerződést, a kormányunk által Romániának tett ígéreteket nem hagyhatják figyelmen kívül.” A tét nem volt
