Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Aich Péter: Kínálat a kultúra közterein
Könyvről könyvre micsoda szamárság. Santiago azonban boldog, mert a kincset megtalálta. A rablók elbeszélése szerint ugyanis fölismeri, hogy annál a spanyolországi romtemplomnál kezdődött az egész történet, amikor Santiago még juhpásztor volt, nyáját terelgette és a romtemplomban töltött éjszakája során látta sorsdöntő álmát. Az epilógusban azt is megtudjuk, Santiago visszament oda és a rablók által abszurdunként említett kincset — aranyat, drágakövet, gyöngyöt — kiásta. így aztán gazdag emberként térhet vissza a sivatag oázisába, ahol élete szerelmét megtalálta. Vagyis: az út, amit be kell járni, a kincs, amelyet az egész történet alatt szellemi értékként sugall az író, semmi szellemiséget nem tartalmaz, hanem egészen egyszerűen világi, anyagi értéket, önmagát keresve aranyat talál. Visszatér oda, ahonnan elindult, a szülőföldre, de nem marad ott, hanem a sivatagba megy majd, az oázis leányához, ahol értelmetlen törzsi viszálykodás dúl, hogy ott jólétben, gazdagon élhessen. A boldogság, mint ebből kiderül, nem a nagy, életre szóló szerelem, nem önmagam föl- és megismerése, sem pedig a társadalmi megbecsülés, hanem a jólét. Durván leegyszerűsítve: aki a szívére hallgat és ért a jelekből, az meggazdagszik. Van ennek az éremnek persze egy másik oldala is. A hangsúly az úton van, amelyet be kell járni. Ez saját bevetésünk és az idő függvénye. Mert ha mindjárt az elején, minden megerőltetés nélkül találjuk meg a kincset, aligha tudunk jól bánni vele, boldogak sem lennénk általa, ellenkezőleg, sokkal valószínűbb, hogy vesztünkbe sodorna. Valahol a lét értelmét sugallja Coelho, hogy a lényeg, az egésznek értelme éppen maga az út, amelyet viszont becsülettel kell végigjárni. Rajtunk múlik, megtesszük-e, hiszen a föltételek adottak, éppen csak élni kell velük: a különböző jelekkel, hallgatni rájuk, s a bölcs intelmekre, amelyeket szívünk artikulál rejtjelesen. Elfelejtettünk a szívünkre hallgatni, a jóra, a bennünk rejlő istenire, márpedig ez súlyos hiba, vesztünk okozója, amit jóvá kéne tenni, „visszacsinálni”. A regény alapján ez nem regresszió, hanem ellenkezőleg, progresszív elem, hiszen Santiago útvonala nem kör, hanem spirál, a klasszikus visszatérés magasabb fokon Vagyis visszatér ugyan a kiindulópontra, a szülőföldre, ahonnan elindult, de immár egy más vízióval. Tulajdonképpen egy más ember tér vissza Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy a szülőföld az, amely egy életre energiával lát el az alapvető kötődések szimbólumaként, ám alkimista szempontból ez egyáltalán nem így kell legyen. Ez sem válik a könyv előnyére: az „e világi” és alkimista szimbólimok válogatás nélküli, meg nem különböztetett keveredése. Santiago mindenesetre az oázis lányában ismeri föl élete szerelmét, ebben az elemi, természeti és titokzatos teremtésben, aki — miután szintén fölismeri Santiagóban a neki szánt élettársat — nem filozofál, nem spekulál, hanem vár, míg szerelme visszatér. Ő a biztos pont, ahová Santiago visszatérhez és kiteljesedhet, ha ugyan életben marad, hiszen a sivatagban háború dúL A kérdés ezek után csupán az, vajon ezt szimbolizálja-e a valóságosán megtalált kincs. Akár így gondolta a szerző, akár nem, a megoldás mindenképpen alapos bukfenc, egyszerűen rossz poén, amely ellentmond a könyv sugallta szándéknak. A szándék ugyanis: önmagam megismerése. Ki vagyok és hol az én helyem? Coelho azt próbálja példázni, amit Márai a Füves könyvben olyan frappánsan megfogalmazott: „A világ megismerése érdekes, hasznos,
